Arhive pe categorii: Magyar irodalom

A kálvinizmus védelmére

írta Charles H. Spurgeon

http://www.spurgeon.org/calvinis.htm

„Az ősi igazságot, amelyet Kálvin hirdetett, Ágoston hirdetett, és Pál apostol hirdetett, kell nekem is prédikálnom, máskülönben elárulom a saját lelkiismeretemet és Istenemet. Én nem alakíthatom az igazságot, és hallani sem akarok arról, hogy bármely tanitás érdes szélét lefaragjam. John Knox evangéliuma az én evangéliumom; s ami egykor végigmennydörgött Skócián, most újra végigmennydörög Anglián is.”—C. H. Spurgeon

Nagy dolog úgy kezdeni a keresztyén életet, hogy jó alapos tanításban hiszünk. Egyesek húsz különböző „evangéliumot” kaptak ugyanennyi év alatt; nehéz lenne megjósolni, még hányat fogadnak el mielőtt útjuk végére érnek. Hálás vagyok Istennek, hogy nekem korán megtanította az evangéliumot, és annyira tökéletesen elégedett vagyok vele, hogy nem akarok semmilyen másikról tudni. A hitelvek folytonos változtatása biztos veszteség. Ha egy fát át kell ültetni kétszer vagy háromszor évente, nem lesz szükség nagy padlásra hogy az almákat tároljuk. Ha az emberek folyton változtatják hitelveiket, nem valószinű, hogy sok gyümölcsöt teremnek majd Isten dicsőségére. Jó ha a fiatal hívők már elejétől kezdve erősen belekapaszkodnak azokba a nagyszerű alaptanításokba, amelyeket az Úr hirdetett igéjében. Hát, ha elhinném amit egyesek az ideiglenes, kieszelt megváltásról hírdetnek, amely csak egy ideig tart, aligha lennék hálás érte; de amikor tudom, hogy azokat akiket Isten megvált, örök megváltással vált meg, amikor tudom, hogy azokat örökre megigazítja, amikor tudom, hogy egy örökké tartó szeretet örök alapjára helyezi őket, és hogy örök királyságába viszi őket, óh, akkor már elcsodálkozom, és elámulok, hogy ilyen nagy áldás adatott nekem!

„Állj meg, lelkem! Imádd és csodáld!
Kérdezd, `Miért nekem ekkora szeretet?`
A kegyelem a Megváltó családjába számol engem:
Halleluja! Köszönöm, örök hála Neked!”
Feltételezem, hogy vannak olyan személyek, akiknek az elméjük természetesen hajlik a szabad akarat tana felé. Én csak azt tudom mondani, hogy az enyém ugyanilyen természetesen hajlik a szuverén kegyelem tana felé. Néha, mikor látok egy-egy züllött alakot az utcán, úgy érzem a szivem hála könnyekre fakad, azért mert Isten soha nem engedte, hogy úgy viselkedjek mint azok. Úgy gondolom, ha Isten magamra hagyott volna, és nem érintett volna meg kegyelme által, ugyanolyan elvetemült bűnös vált volna belőlem. Teljesen végig jártam volna a bűn útját, elmerűltem volna a gonoszság mélységeiben, nem hátráltam volna meg semmilyen szenvedélytől vagy bolondságtól, ha Isten nem tartott volna vissza. Úgy érzem, a bűnösök királya vált volna belőlem, ha Isten magamra hagyott volna. Nem értem miért vagyok megváltva, hacsak nem azért mert Isten így akarta. Akármilyen őszintén keresem, nem találok magamban semmi okot amiért részese lehetek az Isteni kegyelemnek. Hogy most nem vagyok Krisztus nélkül, az csak azért van mert Krisztus beteljesítette akaratát rajtam, és az Ő akarata az volt, hogy vele legyek ahol Ő van, és osztozzak az Ő dicsőségében. A koronát nem tehetem máshová, csak annak a fejére, akinek hatalmas kegyelme megmentett attól, hogy a mélybe sülyedjek. Elmúlt éveimre visszanézve látom, hogy mindennek a kezdete Istentől volt; Istentől eredményesen. Nem tartottam lámpást, hogy megvilágítsam a napot, hanem a nap világosított meg engem. Nem én kezdtem a szellemi életem – nem, én inkább rugódoztam, és küzdöttem a szellemi dolgok ellen: mikor Ő vonzott, egy ideig nem szaladtam utána: egy természetes utálat volt a lelkemben mindennel szemben ami szent és jó. Az udvarlás nem ért célt nálam, a figyelmeztetéseket szélnek eresztettem, a menydörgést megvetettem; és szeretetének suttogásait visszautasítottam mint valamit ami a semminél kevesebb és hiábavalóság. De, biztos vagyok, mostmár elmondhatom magamról, hogy „egyedül Ő a megváltásom.” Ő volt az, aki megfordította szívemet, és térdre kényszerített Maga előtt. Mindenben elmondhatom Doddridge-al és Toplady-vel
„A kegyelem megtanította lelkemet imádkozni, és miatta szemeim eláradtak;” és most hozzátehetem, „A kegyelem tartott meg mind a mai napig, és sose fog elengedni.”
Jól emlékszek hogyan tanultam meg a kegyelem tanait egyetlen pillanat alatt. Születésemtől fogva arminiánus lévén, mint természetétől fogva mindenki más, még mindig hittem a régi dolgokat amelyeket a szószékről folyton hallotam azelőtt, és nem láttam Isten kegyelmét. Mikor Krisztushoz jöttem, azt hittem, hogy mindent én csinálok, és őszintén keresem az Urat, és fogalmam sem volt, hogy az Úr keresett engem. Nem hiszem hogy az újonnan megtért tudatában van ennek. Emlékszek pontosan a napra és órára amikor először fogadtam be ezeket az igazságokat a lelkembe – mikor, ahogy Bunyan János mondja, a szívembe égettettek egy forró vassal, és emlékszek ahogy éreztem, hirtelen egy csecsemőből férfiuvá növekedtem, haladtam a Szentírás megismerésében, azáltal, hogy megtaláltam, egyszer és mindenkorra, Isten igazságának kulcsát. Egy hétköznapi estén, mikor Isten házában űltem, nem sokat gondolkoztam az igehírdető szolgálatáról, mert nem hittem azt. Belém nyilalt a gondolat, hogy történt az, hogy te keresztyén lettél? Kerestem az Urat. De hogy történt az, hogy te kerested az Urat? Az igazság átvillant az agyamon egy pillanat alatt – nem kerestem volna Őt, ha nem lett volna valami megelőző befolyás az elmémben ami rávegyen, hogy keressem Őt.Imádkoztam, gondoltam, de aztán azt kérdeztem magamtól, hogy jutottam oda, hogy imádkozzak? Az ige olvasása késztetett az imádkozásra. Igaz, hogy olvastam az igét, de mi vezetett rá, hogy olvassam? Aztán, egy pillanat alatt megláttam, hogy Isten volt mindezeknek az alapja, és hogy Ő a hitem Szerzője, ekkor tehát a kegyelem tana megnyílt számomra, és ettől a tantól nem távolodtam el mind e mai napig, és kívánom, hogy vallomásom folyton ez legyen, „változásomat teljesen Istennek tulajdonítom.”
Egyszer voltam egy összejövetelen, ahol a felolvasott ige az volt, hogy „Ő kiválasztja a mi örökségünket” (Zsolt. 45:5); és a jóember aki a szószéken volt, eléggé meggyőződéses arminiánus volt. Ezért amikor elkezdte, azt mondta, „Ez a rész teljesen az ideiglenes örökségünkre utal, és semmi köze sincs az örök sorsunkhoz, mivel” mondta ő, „nem akarjuk, hogy Krisztus válasszon helyettünk a menny és a pokol kérdésében. Ez annyira egyszerű és könnyű, hogy minden ember akinek van egy szikrányi ép esze a mennyet fogja választani, és mindenkinek több esze van, mint hogy a pokolt válassza. Nincs szükségünk semilyen magasabbrendű intelligenciára, vagy valamilyen felsőbbrendű Lényre, hogy a mennyet vagy a pokolt válassza számunkra. A saját szabad akaratunkra van bízva, és elég bölcsességet és eléggé pontos eszközöket kaptunk, hogy itéljünk ügyünkben,” és ezért, amint ő nagyon logikusan következtetett, nincs szükség, hogy Jézus Krisztus, vagy akárki más válasszon helyettünk. Választhatnánk az örökséget magunknak minden segítség nélkül. „Ah!” gondoltam, „de, jó testvérem, nagyon igaz lehet, hogy választhatnánk, de azt hiszem valamit sokkal jobban kell akarjunk, mint azt az ép eszünk sugallhatja, ahhoz, hogy válasszuk is.
Először, hadd kérdezzem, nem kell-e mindenki közülünk elismerjen egy mindenható Gondviselést, és Jehova kezének a határozatát, mint eszközöket melyek által erre a világra születtünk? Azok akik azt hiszik, hogy utána saját szabad akaratunkra van hagyva, hogy válasszunk egyik vagy másik dolog között, hogy irányitsák lépteinket, el kell ismerjék, hogy e világra való jövetelünk nem saját akaratunk szerint történt, hanem Isten kellett akkor válasszon helyünkben. Milyen körülmények voltak hatalmunkban, amelyek által szüleinket választhattuk? Volt-e valami közünk hozzá? Nem maga Isten rendelte el szüleinket, születési helyünket és barátainkat? Nem dönthetett volna úgy, hogy a Hottentotta (afrikai őslakos) bőrével szülessek, hogy egy koszos anya szűljön, istálóban neveljen, és pogány istenek imádatára tanítson, ugyanolyan könnyen, mint hogy egy kegyes anyát adjon, aki minden reggel és este térdre boruljon és értem imádkozzon? Vagy nem tehette volna, ha úgy tetszett volna Neki, hogy valami erkölcstelen legyen a szülőm, akinek ajkairól már korán félelmetes, mocskos és trágár beszédet halljak?
Nem helyezhetett volna úgy, hogy iszákos legyen az apám, aki a tudatlanság barlangjába zárt volna, és a bűn láncaiban nevelt volna fel? Nem Isten gondviselése volt az, hogy olyan szerencsés sors jutott nekem, hogy mindkét szülőm az Ő gyermeke volt, akik törekedtek Isten félelemre nevelni?
John Newton szokott mesélni egy fura történetet, és nevetett is rajta, ahogy egy jó asszony, azért hogy bebizonyítsa a kiválasztás tanát, ezt mondta, „Ah, kedves uram, az Úr nagyon kellett, hogy szeressen engem születésem előtt, különben nem látott volna bennem semmi szeretnivalót születésem után.” Biztos, hogy ez igaz az én esetemben is; hiszem a kiválasztás tanát, mert meg vagyok győződve arról, hogy ha Isten nem választott volna engem, én soha sem választottam volna Őt; és biztos, hogy születésem előtt választott, különben soha sem választott volna utána; és számomra ismeretlen okok miatt kellett, hogy válasszon engem, mert soha sem voltam képes semmilyen okot találni magamban, ami miatt különleges szeretettel kellett volna rám tekintsen. Ezért kényszerülök elfogadni ezt a csodálatos Bibliai tanítást. Emlékszek egy arminiánus testvérre, aki azt mondta nekem, hogy átolvasta a Szentírást hússzor, vagy még annál is többször, és soha sem találta meg a kiválasztás tanát benne. Hozzátette, biztos abban, hogy megtalálta volna ha benne lenne, mivel térdelve olvasta az Igét. Azt mondtam neki, „Azt hiszem, túl kényelmetlen helyzetben olvastad a Bibliát, és ha a kényelmes székedben olvastad volna, valószinűbb, hogy megértetted volna. Imádkozz mindenképpen, és minél többet, annál jobb, de babonaság azt gondolni, hogy valamilyen jelentőséggel bír a testhelyzet amikor olvasunk: és azzal kapcsolatban, hogy hússzor átolvastad a Bibliát anélkűl, hogy bármit is találtál volna a kiválasztás tanáról, csoda, hogy egyáltalán találtál valamit: olyan sebesen kellett átrohanj rajta, hogy nem valószinű, hogy valami érthető fogalmad van a Szentírás értelméről.”
Ha bámulatos lenne nézni egy folyót, amint teljes nagyságban tör elő a földből, milyen lenne szemlélni egy hatalmas forrást, amelyből a föld összes folyói egyszerre buzognának fel, egy millió folyó formálódna egyetlen születéssel? Micsoda látvány lenne az! Ki foghatja fel? És mégis, Isten szeretete az a forrás, amelyből az irgalom összes folyamai keletkeznek, melyek valaha megörvendeztették az emberiséget: a kegyelem összes folyamai időnkben és az örök dicsőség folyamai.  Én lelkem, állj eme szent kútfőhöz és imádd és magasztald, örökkön örökké, Istent, a mi Atyánkat, aki szeretett minket! A legelején, amikor ez a nagy mindenség Isten gondolatában volt, mint meg nem született erdők a makkhélyban; sokkal azelőtt mielőtt a viszhangok megzavarták volna az egyedüllétet; mielőtt a hegyek előálltak volna; és sokkal azelőtt, mielőtt fény cikázott volna az égen, Isten szerette választott teremtményeit. Mielőtt teremtett lény lett volna – mikor az étert nem lebbentette angyalszárny, mikor maga a tér még nem létezett, mikor még nem volt semmi Istenen kívűl – már akkor, az Istenség egyedűllétében, abban a mély csendben és mélységben, Isten bennseje szeretetre indúlt választottaiért. Azok nevei szívébe voltak írva, és már akkor kedvesek voltak lelkének. Jézus szerette az Övéit a világ megalapozása előtt – örök idők óta. És mikor kegyelméből elhívott engem, ezt mondta, „Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.” (Jer 31:3)
Majd, az idők teljességében, megvásárolt az Ő vérével; szíve kiáradt felém egy mély tátongó sebben, rég mielőtt én szerettem volna Őt. Sőt, mikor először megkeresett, nem elutasítottam? Mikor az ajtónál kopogott, és bebocsájtást kért, nem elűztem, és megvetettem kegyelmét? Ah, emlékszem, hogy gyakran ezt tettem, míg végűl ellenállhatatlan kegyelmének erejével ezt mondta, „Be kell jönnöm, be fogok jönni;” és aztán megváltoztatta a szívem, és rávett, hogy szeressem. Még most is ellenállnék Neki, ha nem lett volna az Ő kegyelme. Tehát, ha megvásárolt mikor bűneimben halott voltam, nem-e következik ebből, szükséges és logikus következményként, hogy Ő bizonnyára előbb szeretett engem? Az én Megváltóm azért halt meg értem, mert én hittem Benne? Nem; még nem is léteztem. Lehetséges tehát, hogy a Megváltó azért halt volna meg mert én hittem, mikor én még meg sem születtem? Lehetséges ez? Lehetséges, hogy ez a Megváltó szeretetének a forrása irányomban? Oh, nem! Megváltóm meghalt értem rég mielőtt én hittem volna. „De,” mondhatja valaki, „Ő előrelátta, hogy hinni fogsz; és azért szeretett téged.” Mit látott előre az én hitemmel kapcsolatosan? Azt látta előre, hogy én magam fogom ezt a hitet megszerezni, és magamtól fogok hinni Benne? Nem; Krisztus nem láthatta ezt előre, mert egy keresztyén sem mondaná azt, hogy a hit magától jött, a Szent Szellem ajándéka és munkája nélkül. Sok hívővel találkoztam, és beszélgettem erről a dologról; de egyet sem ismerek, aki a szívére tehetné a kezét és azt mondaná, „Én a Szent Szellem segítsége nélkül hittem Jézusban.”
Az emberi szív teljes bukottságának tana kötelez, mert azt látom, hogy romlott a szívem, és naponkénti bizonyítékom van arról, hogy testemben nem lakozik semmi jó. Ha Isten szövetségre lép a bukás előtti emberrel, az ember annyira jelentéktelen teremtmény, hogy az egy kegyes leereszkedést jelent Isten részéről; de ha Isten a bűnös emberrel lép szövetségre, aki egy visszataszító teremtmény, Isten részéről ez egy tiszta, ingyenes, gazdag, szuverén kegyelmes tett kell legyen. Mikor az Úr szövetségre lépett velem, biztos vagyok, hogy teljesen kegyelemből, semmi más okból, csak kegyelemből tette. Mikor visszagondolok, hogy micsoda tisztátalan vadállatok és ragadozó madarak barlangja volt a szívem, és milyen erős volt a megújulatlan akaratom, mennyire makacs és lázadó voltam Isten szuverén uralma ellen, mindig arra hajlok, hogy a legalacsonyabb szobát foglaljam el Atyám házában, és mikor a Mennybe kerülök, a legkissebbnél is kissebb szentek közé, a fő bűnösök közé fogok igyekezni.
A néhai Denham úr, az arcképének az aljára a következő nagyszerű szöveget írta, „Az Úré a szabadítás.” Ez a Kálvinizmus összegzése; a summája és lényege. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mit értek én Kálvinista alatt, ezt válaszolom, ”Kálvinista az, aki azt mondja, Az Úré a szabadítás.” Nem találok a Szentírásban más doktrinát ezen kívül. Ez a Biblia lényege. „Csak ő az én kősziklám és szabadítóm.” (Zsolt. 62:7) Mondj akármit, ami ennek ellentéte, és az egy eretnekség; mondj egy eretnekséget, és megtalálom a lényegét abban, hogy eltávolodott ettől az óriási, alapvető, szikla-igazságtól, „Isten az én kősziklám és szabadítóm.” Róma eretneksége nem más, mint hozzáadás Jézus Krisztus tökéletes érdemeihez – a test cselekedeteinek a beszámítása, hogy besegítsenek a megigazulásunkban. És mi az arminianizmus eretneksége ha nem valaminek a hozzáadása a Megváltó munkájához? Minden eretnekség, ha a próbakőhöz mérjük, itt lelepleződik. A személyes véleményem az, hogy nem lehet Krisztust prédikálni, mint megfeszítettet, ha nem prédikáljuk amit manapság Kálvinizmusnak neveznek. A Kálvinizmus csak egy gúnynév; a Kálvinizmus az evangélium, és semmi más. Nem hiszem, hogy hirdetni tudjuk az evangéliumot, ha nem hirdetjük a megigazulást hit által, cselekedetek nélkül; akkor sem, ha nem hirdetjük Isten szuverenitását kegyelme osztogatásában; akkor sem, ha nem emeljük magasra Jehova kiválasztó, változhatatlan, örök, állandó, hódító szeretetét; és úgy hiszem nem hirdethetjük az evangéliumot, ha nem alapozzuk a választottakért történő különleges és korlátozott engesztelésre, amelyet Krisztus elvégzett a kereszten; és nem tudok megérteni egy olyan evangéliumot, mely megengedi, hogy a szentek elbukjanak miután elhivattak, és elnézi, hogy Isten gyermekei az átok tüzében égjenek el miután egyszer már hittek Jézusban. Én utálom az ilyen evangéliumot.
„Ha valaha megtörténhetnék,
Hogy Krisztus bárányai elbukjanak,
Én ingatag, gyarló lelkem, épp
Elbukna ezerszer is egy nap.”
Ha Isten drága szentjei közül egy is elveszne, ugyanúgy elveszhetne mind; ha egy a szövetségesek közül el lehet veszve, ugyanúgy el lehet mind; és akkor nincs igaz evangéliumi igéret, a Biblia egy hazugság, és nincs benne semmi, ami megérné, hogy elfogadjam. Én magam hűtlen lennék mihelyt elhinném, hogy Istennek egy szentje valaha elbukhat végérvényesen. Ha Isten szeretett engem egyszer, akkor szeretni fog örökre. Isten a főtervező; gigantikus elméjében elrendezett mindent rég mielőtt kivitelezte volna; és mivel egyszer lefektette, Ő soha sem változtatja meg, „Ez meg fog történni,” mondja Ő, és a sors vas keze lejegyzi, és előidézi. „Ez az Én tervem,” és megáll, és nem is tudja a föld vagy a pokol megváltoztatni. „Ez az Én rendeletem,” mondotta Ő, hirdessétek ezt, szent angyalok; szakítsátok le a Menny kapuiról, démonok; de nem tudjátok megváltoztatni a rendeletet, örökre állni fog az.” Isten nem változtatja meg terveit; miért tenné? Ő mindenható, és ezért tetszését végrehajthatja. Miért kellene? Ő mindenek felett bölcs, és nem tud hibásan tervezni. Miért kellene? Ő az örök Isten, ezért nem halhat meg mielőtt terve megvalósul. Miért kellene Ő változzon? Ti értéktelen földi atomok, egy nap mulandóságai, ti kúszó rovarok egy babérlevélen, ti megváltoztathatjátok a ti terveiteket, de Ő soha, soha nem fogja megváltoztatni az Ővét. Megmondta nekem, hogy terve az, hogy megmentsen? Ha igen, akkor örökre biztonságban vagyok.
„Az én nevemet az Ő tenyeréből
Az örökkévalóság nem fogja kitörölni;
Mélyen az Ő szívébe vésve marad,
Törölhetetlen kegyelem jeleivel.”
Nem tudom egyes emberek, akik azt hiszik hogy egy keresztyén kieshet a kegyelemből, hogyan tudnak boldogak lenni. Nagyon dicséretes dolog a részükről, hogy képesek leélni egy napot kétségbeesés nélkűl. Ha nem hinném, hogy a szentek mindvégig megtartatnak, azt hiszem minden ember közűl a legnyomorúltabb lennék, mert hiányozna minden ok a vigaszra. Nem mondhatnám, akármilyen állapotba kerűlne a szívem, hogy egy buzgó vizforrás vagyok, amelynek a folyamai el nem apadnak; inkább egy időszakos forráshoz kellene hasonlítsam magam, mely akármelyik pillanatban elapadhat, vagy egy tartályhoz, amelytől nem várhatom el, hogy mindig tele legyen. Azt hiszem a legboldogabb keresztyének és a legigazibb keresztyének azok, akik sose mernek kételkedni Istenben, hanem akik úgy veszik szavát ahogy van, és elhiszik, és nem kérdeznek semmit, és biztosítva érzik magukat, mert ha Isten úgy mondta, akkor úgy lesz. Bizonyságot teszek arról, hogy nincs okom, vagy oknak még árnyéka sem, hogy kételkedjek Úramban, és kihívom a Mennyet, a földet, és a pokolt, hogy bizonyítsák be, hogy Isten hazug. A pokol mélységéből hívom az ördögöket, és a földről hívom a megpróbált és megkínzott hívőket, és a Mennyhez apellálok, és kihívom a vérben megmosott sereg tapasztalatát, és a három birodalomban nem található egyetlen személy sem, aki tanuskodhatna egyetlen tényről amely megcáfolná Isten hűségességét, vagy gyengítené kijelentését, hogy szolgái bízhatnak Benne. Sok dolog van ami megtörténhet vagy nem, de tudom ez meg fog történni –
„Ő bemutatja lelkem,
Hibátlanul és teljesen,
Arcának dicsősége előtt
Nagy mennyei öröm között.”
Az ember minden terve kudarcot vallott, de nem így Isten terve. Az emberek megszeghetik igéreteiket – sok igéret azért van, hogy megszegjék – de Isten igéretei mind beteljesülnek. Ő igéret tevő, de soha sem volt igéret szegő; Ő egy igéret megtartó Isten, és minden egyes gyermeke ezt be fogja bizonyítani. Ez az én hálás, személyes bizodalmam, „Az Úr véghez viszi azt ami rám vonatkozik” – érdemtelen, elveszett, tönkrement személyemre. Ő meg fog menteni engem; és
„Én, a vérben megmosott tömegben
Lengetni fogom a pálmát, és viselni a koronát,
És kiáltani hangos diadalát.”
Egy olyan országba megyek, amelyben a föld ekéje sohsem szántott, mely zöldebb mint a föld legjobb legelői, és gazdagabb mint a legbőségesebb aratás. Megyek egy épületbe mely gyönyörűbb minden építészeti remekműnél. Nem halandó elgondolása; „Isten épülete az, nem kézzel csinált hajlék, örökkétartó a Mennyekben.” Amit tudni és élvezni fogok a Mennyben, azt mind az Úrtól fogom kapni, és ezt fogom mondani, mikor végre megjelenek Őelőtte –
„A kegyelem minden munkát megkoronáz,
Örökkön örökké,
Elhelyezi a Mennyben a legmagasztosabb követ,
És megérdemli a dicséretet.”
Tudom vannak egyesek, akik teológiai rendszerük miatt szükségesnek gondolják, hogy korlátozzák Jézus vérének érdemét: ha az én teológiai rendszeremnek ilyen korlátozásra lenne szüksége, szélnek ereszteném. Nem tudom, nem merem megengedni, hogy ez a gondolat helyet találjon elmémben, annyira hasonlít a káromlásra. Krisztus elvégzett munkájában egy óceán érdemet látok; mérőónom nem találja az alját, a szemem nem lát partot. Elegendő érdem kell legyen Krisztus vérében, ha Isten úgy akarta volna, hogy megváltson mindenkit nem csak ezen a világon, hanem mindenkit tíz ezer világon, ha megszegték volna Teremtőjük törvényét. Ha elismered, hogy a végtelenségről beszélünk, a korlátok a kérdésen kívül esnek. Mikor egy Isteni Személy az áldozat, nem beszélhetünk korlátozott értékről. Határ és mérték nem alkalmazható fogalmak az Isteni áldozatra. Az Isteni szándék célja meghatározza a végtelen áldozat alkalmazását, de nem változtatja azt véges munkává. Gondolj azok sokaságára, akiket Isten már kegyelmében részesített idáig. Gondolj a számtalan seregekre a Mennyben: ha ma bevezetnének oda, ugyanolyan könnyen megszámolhatónak találnád a csillagokat, vagy a tenger homokját, mint azokat akik a trón előtt vannak most. Ők keletről és nyugatról, és északról és délről jöttek, és Ábrahámmal és Izsákkal és Jákóbbal vannak letelepedve Isten királyságában; és azokon kívűl, akik a Mennyben vannak, gondolj a megváltottakra a földön. Áldott legyen Isten, mert az Ő választottai a földön miliókban számolhatók, úgy gondolom, és eljönnek a napok, ragyogóbb napok mint a mostaniak, amikor számtalan sokaságnak adatik meg, hogy megismerjék a Megváltót, és örvendezzenek Benne. Az Atya szeretete nem csak egy kevésnek szól, hanem egy igen nagy tömegnek. „Egy nagy sokaság, melyet megszámlálni senki sem tud,” lesz látható a Mennyben. Az ember fel tud fogni egész nagy számokat; indítsd be Newtonjaidat, a legerősebb számítógépeidet, és azok megszámolnak óriási számokat, de Isten és egyedül Isten tudja megmondani az Ő megváltottai számát. Úgy hiszem többen lesznek a Mennyben mint a pokolban. Ha valaki megkérdezi miért hiszem így, azt válaszolom mert Krisztus kell legyen az első mindenben, és nem tudom elképzelni, hogy lehet Ő az első, ha a Sátán hatalmában többen lesznek mint a Mennyben. Ráadásul sohsem olvastam, hogy a pokolban nagy sokaság lesz, melyet egy ember sem tud megszámolni. Örülök hogy tudom, hogy a gyermekek lelkei, mihelyt meghalnak, a menyországba sietnek. Gondold el, hogy ilyenekből is milyen nagy sokaság van! Aztán már ott vannak a Mennyben számtalan tizezrek lelkei akik megigazíttattak – megváltottak minden nemzet és rokonság és nép és nyelvből; és még jobb idők jönnek, mikor Krisztus vallása egyetemes lesz; mikor –
„Egyik sarkponttól a másikig
Uralkodik határtalan hatalommal;”
Mikor teljes királyságok térdet hajtanak Őelőtte, és nemzetek születnek egy nap alatt, és a birodalom ezer évében elegen váltatnak majd meg, hogy bepótolják az elmúlt ezer évek hiányait. Krisztus lesz az Úr mindenhol, és az Ő dicsérete fog hangozni minden országban. Krisztusé lesz végre az elsőbbség; az Ő kisérete sokkal nagyobb lesz mint az, amely a pokol elkeseredett fejedelmének szekerét fogja követni.
Egyes személyek szeretik az általános engesztelés doktrináját, mert azt mondják, „Annyira szép. Gyönyörű gondolat, hogy Krisztus minden emberért meghalt; biztató,” mondják, „az emberi ösztön számára; van benne valami örömteljes és szép.” Elismerem, hogy van, de a szépség gyakran együtt jár a hamissággal. Sok minden van amit csodálhatnék az általános engesztelés elméletében, de hadd mutassam be, mi az amit e vélekedés feltétlenűl jelent. Ha Krisztus a kereszten meg szándékozott menteni minden embert, akkor szándékában volt megmenteni azokat is akik elvesztek mielőtt Ő meghalt. Ha a tan igaz lenne, hogy meghalt minden emberért, akkor Ő meghalt egyesekért akik a pokolban voltak mielőtt Ő eljött volna a világba, mert kétségtelenűl voltak már sokan ott, akik oda kerültek bűneik miatt. Továbbá, ha Krisztus szándékozott megmenteni minden embert, mennyire sajnálatosan kiábrándult, mert Ő maga mondta, hogy van egy tó, mely tűzzel és kénkővel ég, és a fájdalom eme szakadékába vettettek egyesek épp azok közül, akik, az általános megváltás elmélete szerint, az Ő vére árán megváltattak. Ez számomra ezerszer visszataszítóbb felfogás mint akármelyik azok közűl amelyeket a kálvinista és keresztyén specifikus vagy partikuláris engesztelés doktrinájával kötnek össze. Azt gondolni, hogy az én Megváltóm meghalt olyan emberekért akik a pokolban voltak vagy vannak, túl iszonyatos feltevés hogy helyt adjak neki. Elképzelni csak egy pillanatra is, hogy Ő Helyettesítő áldozat volt minden emberért, és hogy Isten, miután előbb megbüntette a Helyettesítőt, megbünteti magukat a bűnösöket is, ellenkezni tünik minden az Isteni igazságosságról való elgondolásommal. Azt gondolni, hogy Krisztus bűnhődött és engesztelést végzett minden ember bűnéért, és utána egyesek ugyanazok közül bűnhődjenek azokért a vétkekért amelyekért Krisztus már bűnhődött, számomra a legnagyobb gonoszságnak tünik, amelyet Szaturnus, vagy Janusz, vagy a Thugok istennője, vagy a legördögibb pogány istenségek számlájára írhatók. Isten őrizzen, hogy valaha így gondolkozzunk Jehováról, Aki igazságos, bölcs és jó!
Egyetlen élő lélek sem kapaszkodik szorosabban a kegyelem tanaiba, mint én, és ha akárki megkérdez, szégyelem-e, hogy kálvinistának nevezzenek, azt válaszolom – azt kívánom, hogy csak keresztyénnek nevezzenek; de ha megkérdezel, vallom-e a doktrinális nézeteket amelyeket John Calvin vallot, azt válaszolom, és örömmel bevallom, hogy nagyjarészt igen. De távol áll tőlem, hogy azt képzeljem, a Sion falain belűl csak kálvinista keresztyének vannak, vagy hogy senki sincs megváltva, aki nem vallja nézeteinket. A legszörnyűbb dolgok hangoztak el John Wesley, az arminiánusok modern hercegének jelleméről és szellemi állapotáról. Csak annyit mondthatok róla, hogy miközben utálok sok tant azok közül, amelyeket hírdetett, mégis magát az embert nagyobbra becsülöm minden más Wesley-követőnél; és ha kerestetne két apostol, hogy odaszámoltassanak a tizenkettő mellé, nem hiszem, hogy találhatnánk két embert, akik jobban oda illenének mint George Whitefield és John Wesley. John Wesley jelleme minden elképzelés felett áll ami az önfeláldozást, buzgóságot, szentséget és Istennel való közösséget illeti; messze felette élt a hétköznapi keresztyén közönséges szintjének, és egy volt azok közűl, „akikre a világ nem volt méltó.” Úgy hiszem sokan vannak akik nem látják ezeket az igazságokat, vagy legalábbis nem látják úgy ahogy mi elmondjuk, akik mégis elfogadták Krisztust Megváltójuknak, és ugyanolyan kedvesek a kegyelem Istenének szívében mint a legalaposabb kálvinista a Mennyben vagy itt a földön.
Azt hiszem nem különbözök a hyper-kálvinista testvéreimtől abban amit hiszek, de különbözök tőlük abban amit ők nem hisznek. Nem vallok semmivel sem kevesebbet náluk, de egy kicsivel többet, és azt hiszem többet a Szentírásban kijelentetett igazságból. Nem csak néhány sarkalatos tanítás létezik, amelyek segítségével kormányozhatjuk hajónkat északra, délre, keletre és nyugatra, hanem ahogy az Isten Szavát tanulmányozzuk, elkezdünk tanulni valamit az észak-nyugatról és észak-keletről, és minden másról ami a négy égtáj között van. Az igazság rendszere amit a Szentírás felfed nem egyszerűen egy egyenes vonal, hanem kettő; és egy ember sem fogja helyesen látni az evangéliumot, amíg nem tudja, hogyan kell a két vonalat egyszerre nézni. Példáúl azt olvasom a Biblia egyik könyvében, hogy „A Lélek és a menyasszony így szól: „Jöjj!” Aki csak hallja, az is mondja: „Jöjj!” Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” Mégis egy másik része az ihletett Igének úgy tanít, hogy „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Egyik helyt azt látom, hogy Isten gondviselése uralkodik minden felett, és mégis azt látom, és nem tehetem, hogy ne lássam, hogy az ember azt teszi ami neki tetszik, és Isten az ember cselekedeteit, nagyjarészt a saját szabad akaratára hagyta. Így, ha azt állítanám, hogy az ember annyira szabad cselekvésében, hogy Isten egyáltalán nem irányítja cselekedeteit, nagyon közel kerülnék az ateizmushoz; és ha másrészt kijelenteném, hogy Isten érvénytelenít mindent amit az ember tesz, annyira hogy nem eléggé szabad ahhoz, hogy felelős legyen, akkor azonnal a szabadelvűséghez vagy fatalizmushoz jutok. Hogy Isten eleve elrendel, és mégis az ember felelős, két olyan tény amelyet kevesen látnak tisztán. Úgy tünikösszeegyeztethetetlenek és egymásnak ellentmondóak. Ha tehát a Biblia egyik része azt tanítja, hogy minden eleve el van rendelve, ez igaz; és ha egy másik Igében azt találom, hogy az ember felelős minden tettéért, ez igaz; és csak az én bolondságom vezet oda, hogy azt képzeljem, ez a két igazság ellent kell mondjon egymásnak. Ugy hiszem, nem lehet őket egybe kovácsolni egy földi üllőn sem, de biztosan eggyé válnak az örökkévalóságban. Ez két olyan vonal, amely annyira párhuzamosnak tünik, hogy az az emberi elme sem mely legmesszébb követi, nem fogja felfedezni, hogy összefut, de összefut, és valahol az örökkévalóságban találkozik, Isten trónjához közel, ahonnan minden igazság ered.
Gyakran elhangzik, hogy ezek a doktrinák amelyeket mi hiszünk, könnyen bűnbe vihetnek. Hallottam határozottan állítani, hogy ezek a magasztos doktrinák amelyeket mi szeretünk, és amelyeket megtalálunk a Szentírásban, szabadosak. Nem tudom kinek van mersze ezt állítani, ha figyelembe vesszük, hogy a legszentebb emberek ezekben hittek. Megkérdezem attól, aki azt meri mondani, hogy a kálvinizmus szabados vallás, mit gondol Ágoston, vagy Kálvin, vagy Whitefield jelleméről, akik egymást követő korokban a kegyelem tanainak nagy hírdetői voltak; vagy mit fog mondani a puritánokról, akiknek az írásai tele vannak ezekkel? Ha valaki arminianista lett volna azokban a napokban, a létező legaljasabb eretneknek számították volna, de most minket néznek eretnekeknek, és ők a hithűek. Mi tértünk vissza a régi tanításhoz; mi tudjuk visszavezetni származásunkat az apostolokig. Az ingyen kegyelemnek eme fonala, mely végig fut a Baptista prédikációkon, tartott meg minket mint felekezetet. Ha ez nem lett volna, nem lennénk ott ahol ma vagyunk. Egy arany fonalat követhetünk vissza egész Jézus Krisztusig, egy sor hatalmas ősön keresztűl, akik mind vallották ezeket a dicsőséges igazságokat; és ezt kérdezhetjük őket illetőleg, „Hol találhatnánk szentebb és jobb embereket a világon?” Egyetlen tanításról sem mondható, hogy jobban megőrzi az embert a bűntől, mint Isten kegyelmének tana. Azok akik „szabados tanításnak” nevezték, semmit sem tudtak róla. Szegény tudatlan emberek, kevés fogalmuk volt arról, hogy a saját hitvány anyaguk volt a legszabadosabb tanítás az ég alatt. Ha igazán ismerték volna Isten kegyelmét, hamarosan meglátták volna, hogy semmi sem őriz jobban a hazugságtól, mint az a tudat, hogy Isten kiválasztott minket a világ teremtése előtt. Nincs semmi ami Mellette tarthatna, egyszerűen hálából, jobban, mint az örök állhatatosságomba és az Atyám változhatatlan szeretetébe vetett hit.  Semmi sem teszi az embert kegyesebbé, mint az igazságba vetett hit. Egy hazug doktrína hamar hazug gyakorlatot eredményez. Egy embernek nem lehet téves hite, anélkűl, hogy idővel tévessé ne válna az életvitele. Úgy hiszem az eggyik természetesen szüli a másikat. Minden ember közűl, azoknak van a legönzetlenebb jámborságuk, a legmagasztosabb hódolatuk, a legbuzgóbb odaadásuk, akik hiszik, hogy kegyelemből váltattak meg, cselekedetek nélkűl, hit által, és ez nem tőlük van, hanem Isten ajándéka. A keresztyének kellene figyeljenek, és vigyázzanak, hogy mindig így legyen, különben újra megfeszítik Krisztust, és meggyalázzák őt.
Anunțuri

C. H. Spurgeon: Arminianizmus és a Szentírás

 Spurgeon számára nyilvánvaló volt, nemcsak az Igéből, hanem saját tapasztalatai alapján is, hogy az ember – vagy akár a gyermek – hitre juthat ha nagyon kevés ismeret birtokában van is, azon kívül, hogy Isten Fia saját testében hordozta az ő bűneit a fán. Azt, hogy mi által jutott hitre, vagy mi vitte Krisztust a Golgotára, talán akkor még nem tudja – „nem tudtuk, hogy vajon Isten vonz-e magához, vagy pedig mi tértünk hozzá.” Ezen a ponton így tesz bizonyságot: „Emlékszem, hogy amikor megtértem az Úrhoz nagyon arminiánus voltam… néha azt mondtam magamban, „Nos, én négy évig kerestem az Urat, mielőtt rátaláltam volna.” Egy másik igehirdetésben, ami huszonnyolc évvel később hangzott el, azt mondta: „Ismerek olyanokat, akik megtérésükkor nem voltak egészen tisztában az evangéliummal, de saját kegyelemre szorult voltuk felfedezése később evangéliumi hitűvé tette őket. Korábban nem ismerték a „kegyelem” szót. Amikor elkezdték volna kimondani, csakhamar rosszul folytatták, és mindig „szabad akarat” lett a vége. De miután felismerték saját gyengeségüket, súlyos kudarcokat élve át, amikből Isten helyreállította őket, vagy pedig miután mély depresszión estek át, új ének született meg a szívükben. A megtérés iskolájában megtanultak betűzni. Elkezdték írni a „szabad” szót, de nem „akarattal”, hanem „kegyelemmel” folytatták, és íme ott állt, csupa nagybetűkel, „SZABAD vagy INGYEN KEGYELEM”… Teológiai felfogásuk tisztább lett, hitük pedig igazabb, mint azelőtt valaha is volt.”
Felismerve, hogy a téves hitelvek nem szükségszerűen jelentenek hamis megtapasztalásokat, vagy az igaz hívők keresztyénietlenné válását, vissza kell térnünk a kérdéshez, Miért ellenezte Spurgeon olyan határozottan az arminianizmust? Ha az embereket Krisztushoz lehet vezetni olyan tanítással is, ami nem egyértelműen kálvinista, és ha úgy is hívőkké lehetnek, hogy nem értik egész tisztán ezeket a hitelveket, vajon szabad-e engedni, hogy ez a téma megzavarja a Gyülekezet békéjét? Vajon a modern protestantizmusnak van igaza, aki az egész ügyet a feledés homályába száműzi, úgy tekintve az arminianizmust, mint egyféle teológiai kísérletet, ami talán valamikor létezett, és esetenként még felbukkan, de ami ellen értelmes keresztyénnek időpocsékolás küzdeni? Vagy pedig, az olyan népszerű fordulattal élve, nem fenyeget-e a veszély, hogy összezavarjuk a lényeges és lényegtelen dolgokat, amikor ezekkel a kérdésekkel kiemelten foglalkozunk? Hallgassuk meg hogyan érvel Spurgeon saját álláspontja mellett.
Először is, Spurgeon úgy tartotta, hogy az arminiánus tanok nem csupán néhány, az evangéliumtól külön választható hitelvet érintenek, hanem a bibliai Kinyilatkoztatás teljes egységét felölelve majdnem minden pontban befolyásolják látásunkat a megváltás művével kapcsolatban. Az arminianizmus elterjedésének fő okát az evangélium tartalmának teljességét érintő tudatlanságban látta, és ennek a rendszernek a tévedései azután megakadályozzák az embert az igei igazságok isteni egységének megragadásában, illetve az ezek közötti helyes kapcsolat, és pontos sorrend megértésében. Az arminianizmus megcsonkítja a Szentírást, és ellentmond annak az egységes látásnak, ami az Isten dicsősége, a Krisztus felmagasztaltatása és a hívők lelki stabilitása szempontjából elengedhetetlen. Bármi, ami arra készteti a keresztyéneket, hogy a látás eme teljessége nélkül megnyugodjanak, súlyos, megcáfolást igénylő tévedés: „Addig tanulmányoztatnám veletek az Isten Igéjét, amíg az egész üdvtervről világos képet kaptok, az eleve elrendeléstől egészen a mindvégig való állhatatosságig, onnan pedig a második adventig, a feltámadásig, és az azt követő dicsőségig, egészen a vég nélkül tartó új életig.”
Spurgeon soha nem fáradt bele, hogy igehirdetéseiben Isten üdvtervének átfogó és mérhetetlenül hatalmas voltát bemutassa, kitérve az egyes részek dicsőséges egységére. A következő, Gal 1:15 alapján tartott igehirdetés-részlet tipikus példa erre (címe: „Tetszett az Istennek”)
„Gondolom érzékelitek ezekben a szavakban, mennyire világosan le van fektetve a megváltás művének isteni terve. Látjátok, Isten akaratával és jótetszésével kezdődik: „… amikor úgy tetszett Istennek… .” A megváltás alapját nem az emberi akarat képezi. Nem az ember engedelmességével kezdődik, azután továbbfejlődve eljut az Isten akaratához; hanem ebben van mindenek kezdete, itt van az a kútforrás, amiből az élő vizek folyamai ömlenek: „Tetszett az Istennek.” Isten szuverén akarata és jótetszése után következik az elrendelés aktusa, amit rendszerint kiválasztásnak neveznek. Igénkben azt olvassuk, hogy ez az elrendelés már az anyaméhben megtörténik, azaz születésünk előtt, mielőtt még bármit tehetnénk azért, hogy elnyerjük, vagy kiérdemeljük. Isten létezésünk legkorábbi szakaszában és idején kiválasztott minket; sőt valójában már sokkal korábban, amikor még teremtő erejével nem hozta létre a hegyeket, dombokat, és óceánokat, örök végzése szerint már akkor magáénak választott minket. Ezután, a kiválasztás aktusa után következik a tényleges elhívás: „kegyelem által elhívott.” Nem az elhívás hozza létre a kiválasztást, hanem az isteni akaratból fakadó kiválasztás eredményezi a tényleges elhívást. Az elhívás mintegy következménye az isteni akaratnak, illetve isteni kiválasztásnak, és meglátjátok, hogyan követi majd az engedelmesség az elhívást. Így tehát az egész folyamat a következőképpen megy végbe – először Isten szent, szuverén akarata és terve, azután az elrendelés vagy kiválasztás világos és határozott aktusa, azután a tényleges és ellenállhatatlan isteni hívás, végül pedig az életet hozó engedelmesség, és a Lélek drága gyümölcsei, amik ebből fakadnak. Azok, akik nem ismerve az Igét, ezen mozzanatok bármelyikét a másik elé helyezik, tévednek, és nem biblikus sorrendet állítanak fel. Azok, akik az ember akaratát teszik elsőnek, nem tudják, mit beszélnek, és mit erősítgetnek.”
Az arminianizmus így vétkes a hitelvek összezavarásában, akadályt állít az Ige világos és tiszta megértésének útjába; mert tévesen mutatja be, vagy pedig nem ismeri Isten örök végzését, az egész üdvterv jelentését megmásítja. A zűrzavar valójában elkerülhetetlen, amennyiben nem tartjuk magunkat az alapvető igazsághoz:
„Enélkül nincs gondolati egység, és általánosságban szólva fogalmuk sincs a teológia rendszereiről. Majdnem lehetetlen valakiből teológust faragni, ha nem ezzel kezdjük. Ha úgy tetszik, elküldhetsz egy fiatal hívőt is évekre tanulni, de ha nem mutatod meg neki az örökkévaló szövetség alap-tervét, csak kevés előrehaladást fog mutatni, mivel tanulmányai között nem lesz összefüggés, nem látja majd, hogyan tartozik össze egyik igazság a másikkal, és hogyan kell minden igazságnak összecsengenie. Először hadd kapjon világos képet arról, hogy az üdvösség kegyelemből van, hadd fedezze fel a különbséget a cselekedetek szövetsége és a kegyelem szövetsége között; hadd értse meg tisztán a kiválasztás jelentőségét, mint amiben megmutatkozik Isten akarata, illetve ennek más hitelvekre való kihatását, ahogyan azok ennek az akaratnak a megvalósulását bemutatják, és ettől a perctől kezdve jó úton van ahhoz, hogy alázattal és félelemmel számot adjon a benne levő reménységről. A bizonyíték kézzelfogható. Anglia bármelyik tartományában, árkon-bokron túl is találkozhatsz olyan szegény emberekkel, akiknek egészségesebb teológiai felfogásuk van, mint az akadémiákról és bibliaiskolákból jövők felének, egész egyszerűen abból az okból, hogy ezek az emberek már fiatal korukban elsajátították azt a gondolatrendszert, aminek a kiválasztás van a középpontjában, azután pedig saját tapasztalataikat éppen ezzel egyezőnek találták. A jó alapra építették fel a szentséges ismeret templomát, és így atyákká váltak az Isten Gyülekezetében. Minden más elrendezés semminek bizonyul, nem más, mint szalma, széna és pozdorja. Azt gyűjtesz rá, amit csak akarsz, össze fog omlani. Építészeti szempontból nincs bennük rendszer; semmiféle logikai rendhez, vagy kinyilatkoztatáshoz nem tartoznak. Egy kificamodott szerkezetnek a legfelső köve nagyobb, mint az alapkő; odavezet, hogy a szövetség egyes alkotórészei ellentmondásba kerülnek egymással; Krisztus misztikus Testét megfosztja formájától; olyan menyasszonyt vezet Krisztus elé, akit Ő nem ismer, és nem mondhat magáénak, arra bírja rá, hogy lépjen frigyre akárkivel, aki hajlandó elvenni; de ő maga nem rendelkezik választási lehetőséggel. Megront minden illusztrációt, ami Krisztussal és az Ő Gyülekezetével kapcsolatos. A kegyelem tanának jó öreg rendje olyan szisztéma amit ha valaki elfogad, ritkán adja fel; ha helyesen sajátítják el, átformálja a szív gondolatait, és szent pecsétet tesz azoknak a jellemére, akik felfedezték a benne rejlő erőt.”
Gyakran hangoztatják, hogy a kálvinizmusnak a Keresztről szóló prédikációkban nincs evangelisztikus üzenete, mert nem mondhatja ki, hogy Krisztus minden ember bűnéért meghalt a fán. De az engesztelés témája Spurgeon igehirdetéseiben középponti helyen állt, és bár messze nem tartotta az evangelizáláshoz szükségesnek az univerzális engesztelés hirdetését, úgy vélte, hogy ha az arminiánus álláspont igaz, akkor nem létezik igazi megváltás, amit hirdethetne, mert az evangélium üzenetét a zűrzavarba veszti. Úgy hitte, hogy amint az igehirdetők megszűnnek a Keresztet az üdvterv összefüggései közé helyezve hirdetni, és mihelyst a kiontott vérre nem úgy tekintenek, mint az „örök szövetség vérére”, akkor nem csupán az engesztelés mértéke, hanem egész természete kérdésessé válik. Másrészt, ha a Szentírással együtt azt tartjuk, hogy a Golgota annak a csodálatos kegyelmi tervnek a megvalósulása, amiben az Isten Fia Képviselőjévé és Fejévé válik azokban, akiket az Atya már a világ megalapozása előtt szeretett (Ef 1:4), akkor egyszeriben az engesztelésnek mind a természete, mind a mértéke eldől. Hogy Krisztus halála természetét illetőleg helyettesítő volt (ahol Krisztus hordozta a mások bűneiért járó büntetést), és hogy azokért szenvedte el, akik felé örökkévaló szövetség köti, két olyan igazság, ami elengedhetetlenül összekapcsolódik.
Ezek ellen a személyek ellen, jelenti ki az Ige, nem hozható fel semmilyen bűn vádja, és a Krisztus érettük hozott áldozata minden kétséget felülmúlóvá teszi a tényt, hogy Isten, vele együtt szabadon megad nekik mindent (Róm 8:32-33).
Ennek így kell lennie, mert az engesztelés nem csak azt jelenti, hogy megváltás adatott a bűnből, amennyiben az az emberi természetre kihat (a bűn kötelékei és szennye), hanem, ami még csodásabb, megszabadított a bűntől, mint olyantól, ami miatt vétkesnek és ítéletre méltónak bizonyultunk az Isten előtt. Krisztus magára vette az isteni kárhoztatást, azt a kárhoztató ítéletet, aminek nincs értelme, hacsak nem tartjuk magunkat ahhoz, hogy ez az embereket bűneikért megillető ítélet volt, és áldozata által elháríthatja az Ő népéről az őket jogosan megillető haragot. Személyében teljes mértékben eleget tett az isteni szentség és törvény követeléseinek, azért, hogy most, az igazság alapján, az isteni jótetszés biztosítva legyen azok számára, akik helyében a Megváltó szenvedett és meghalt. Más szavakkal, a Keresztnek van egy Isten-irányultságú vonatkozása is; engesztelő jellegű mű volt, ami által az Atya megbékélt, és ezen az alapon, nevezetesen a Krisztus engedelmességén és vérén át lehetséges, hogy a megváltás minden áldása szabadon és biztosan árad a bűnösök felé.
Ez az, amiről olyan világosan tanít a Róm 3:25, 26. Ezekről a versekről Robert Haldane így ír: „Isten nem csak úgy mutatkozik be, mint aki irgalmas, és megbocsát, hanem hű és igaz, hogy megbocsássa a bűnösnek vétkeit. Az igazságnak eleget tett a teljes fizetség, és ez szavatolja a szabadulást. Még a legnagyobb bűnös is, a Jótálló helyettes áldozata révén tökéletesen méltónak mutatkozik az isteni szeretetre, nem csak azért, mert teljesen ártatlannak nyilváníttatott, hanem mert Isten igazsága tulajdoníttatik neki. „Mert Őt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.” Spurgeon így örvendezett ezen igazság felett: „Ő már megbüntette Krisztust, hát miért büntessen meg kétszer egy törvénysértést? Krisztus meghalt népe minden bűnéért, és ha te részese vagy a szövetségnek, akkor Krisztus népéhez tartozol. Nem lehetsz többé kárhoztatva. Nem kell szenvedned a bűneidért. Amíg Isten nem lesz igazságtalanná, hogy kétszer fizettessen meg egy adósságot, addig nem érheti kár azok lelkét, akikért Jézus meghalt.”
Az evangéliumi arminianizmus hirdeti a helyettes engesztelést, és az egyetemes megváltáshoz is ragaszkodik, de mivel tudja, hogy ez az egyetemesség nem biztosíthat egyetemes üdvösséget, ezért szükségszerűen gyengíteniük kell a helyettesítés valós voltán, és azt úgy bemutatni, mint egy bizonytalan és személytelen dolgot – egy olyan helyettesítést, ami valójában nem megvált, hanem csupán lehetségessé teszi a megváltást minden ember számára. Az arminianizmus szerint az engesztelésnek nincs konkrét vonatkozása az egyes személyekre nézve, és egy ember üdvössége sem tekinthető bizonyosnak.
Ugyanebből az okból ez a tanítás elkerülhetetlen tendenciát mutat arra, hogy alábecsülje az engesztelés jelentőségét, és homályba borítsa azt a tényt, hogy a megigazulás egyedül és kizárólag Krisztus műve folytán jutott el a bűnösökhöz.
Nem a hit teszi az engesztelést hathatóssá a számunkra, hanem az engesztelés biztosítja a bűnösök megigazulását és igazságosságát, és még a hit is, ami által ezeket az áldásokat felfogjuk, olyan ajándék, amit Krisztus szerzett és vásárolt meg a számunkra. Ezért, bár az arminianizmus nem tagadja az engesztelés helyettesítő jellegét, erre mindig fennáll a veszély, és ez az egyik oka, amiért a történelem nem egy szakaszában, az arminianizmus olyan modernizmushoz vezetett, ami a helyettesítést és engesztelést egyaránt tagadja. Mihelyst a Gyülekezet homályos és nem világosan kivehető nézeteket fogad el az engeszteléssel kapcsolatban, több, mint valószínű, hogy a következő nemzedék már a bizonytalanság olyan szintjére jut majd, mint az a bizonyos brightoni F. W. Robertson, akiről azt mondták: „Robertson hitte, hogy Krisztus tett valamit, ami így vagy úgy, de valamilyen kapcsolatban állt, a megváltással.”
Azok akik további tanulmányokat szeretnének végezni a kegyelem és az engesztelés hittételeivel kapcsolatban, azok a tárgyra vonatkozó írások kiterjedt vizsgálatával találkozhatnak John Owen művében, amelynek címe A halál halála Krisztus halálában, és Spurgeon álláspontja ugyanaz volt, mint a nagy Puritáné. Azzal, hogy ezt a bizonyos doktrínát a jelen kontextusban említjük, az a célunk, hogy megmutassuk: Spurgeon szerint is többről van itt szó, mint a megváltás mértéke feletti vitáról. Az „Egyéni megváltás”-ról prédikálva 1858-ban ezt mondta: „A Megváltás hittétele az egész hitelvi rendszer egyik legfontosabb doktrínája. Egyetlen hiba ezen a ponton elkerülhetetlenül hitelveink egész rendszerében hibát okoz.” Több, mint húsz évvel később még mindig ezen a meggyőződésen van: „Isten kegyelmét nem lehet meghiúsítani, és Jézus Krisztus nem hiába halt meg. Ez a két alapelv ott nyugszik minden tiszta hittétel alapjainál. Isten kegyelmét végső sorban nem lehet meghiúsítani. Örökkévaló célja beteljesül, áldozata és elpecsételése hathatós; a kegyelem kiválasztottjai végül eljutnak a dicsőségbe. „Az arminianizmus úgy tartja, hogy Krisztus, amikor meghalt, nem azzal a szándékkal vállalta a halált, hogy bizonyos, konkrét személyeket megváltson; és azt tanítják, hogy Krisztus halála önmagában nem biztosítja kétségeket kizáróan egy ember üdvösségét sem… ahhoz tartják magukat, hogy ha az ember akarata nem nyit utat, és önként nem adja át magát a kegyelemnek, akkor Krisztus engesztelő műve haszontalanná válik… Mi azt mondjuk, hogy Krisztus azért halt meg, hogy csalhatatlan bizonyossággal gondoskodjon a megváltásról a sokaság számára, akiket senki nem képes megszámolni, akik Krisztus halála által nem csak üdvözülhetnek, hanem üdvözülnek, üdvözülniük kell, és semmi más nem lehetséges a számukra, mint hogy üdvözüljenek.”
Spurgeon szerint az a hibás gondolat, hogy Krisztus egyenlően meghalt minden emberért, a Bibliától való további eltávolodáshoz vezet, mivel az evangélium hallgatóit félrevezetik az üdvözítő hit természetét illetőleg: „Néha úgy gondoltam, amikor ébredési prédikációkat hallottam különböző testvérektől, akik időről időre azt hajtogatták: „Higgyetek, higgyetek, higgyetek”, hogy magamtól is tudnom kellene, hogy miben kell hinnem az üdvre jutás érdekében.
Attól félek, nagy bizonytalanság és értetlenség uralkodik ebben a kérdésben. Gyakran hallottam azt a kijelentést, hogy ha hiszed, hogy Jézus Krisztus érted halt meg, akkor üdvözülsz. Kedves hallgatóim, ne csapjátok be magatokat ilyesmivel. Lehet, hogy miközben hiszed, hogy Krisztus érted halt meg, olyasmiket hiszel, amik nem igazak; abban hiszel, ami semmiféle jót nem eredményez a számodra. Ez nem üdvözítő hit. Az az ember, akinek üdvözítő hite van, végül eljut a meggyőződésre, hogy Krisztus érte halt meg, de nem ez az üdvözítő hit lényege. Ne vegyetek ilyesmit a fejetekbe, különben romlás lesz a vége. Ne mondd azt: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus meghalt értem”, és ne érezd úgy emiatt, hogy üdvre jutottál. Imádkozom azért, hogy ne feledd: a valódi hitnek, ami képes megmenteni a lelket, ott van fontos elemei között a bizalom – az egész lélek teljes nyugalma – az Úr Jézus Krisztusban, hogy Ő képes üdvözíteni engem, attól függetlenül, hogy konkrétan és speciálisan halt-e meg értem, vagy sem, és ha úgy, ahogy vagyok, teljesen és egyedül reá hagyatkozom, akkor megmenekülök. Végső soron eljutok annak megértésére, hogy a Megváltó vére alatt nekem is külön helyem van; de ha azt gondolom, hogy mindez már azelőtt az enyém volt, hogy hitemet Krisztusba vetettem volna, akkor ezzel megfordítanám a dolgok igei sorrendjét, és hitem gyümölcsének veszek olyasmit, amit csak egyedül az arra jogosult ember nyerhet el, az az ember, aki teljes mértékben bízik Krisztusban, egyedül Tőle remélve üdvösségét.”
Charles Hodge, ennél tömörebben fogalmazva szintén kitér arra, hogyan ássa alá az arminianizmus a teljes bibliai kinyilatkoztatás koherenciáját. Miután megállapítja, hogy az arminiánus és az augusztinuszi rendszer között a legradikálisabb eltérés az isteni kiválasztás doktrínáját illetően van, ami szerint Isten az emberi faj néhány bukott családját örök életre választotta ki (ebből következően gondoskodott megváltásukról az Ő fia által, Lelke által pedig megtérésüket, hitüket és a mindvégig tartó szent életet munkálja bennük), így folytatja: „Bár ezt nevezik a két nagy hitelvi rendszer között a sarokpontnak, ami minden korban megosztotta a Gyülekezetet, mégis ez a kérdés szükségszerűen a különbségek egész sorát veti fel; nevezetesen, az eredendő bűn természetét, azt az indítékot,amiért Isten gondoskodott számunkra megváltásról; Krisztus munkálkodásának természetét, vagy a Szent Lélek munkáját. Így tehát, a teológia egész rendszere, és természetesen vallásunk jellege függ attól, milyen álláspontra helyezkedünk ebben a kérdésben. Ezért ennek a kérdésnek a lehető legnagyobb gyakorlati jelentősége van, és egyáltalán nem üres spekuláció vele foglalkozni.”
A második ok, amiért Spurgeon olyan erősen ellenezte az arminianizmust, az volt, hogy meglátása szerint ennek a rendszernek a lelkülete egyenesen a törvénykezés felé vezet, mert míg az arminianizmus tagadta , hogy az üdvösség cselekedetek által lenne, a benne levő téveszmék tendenciája a bűnös ember cselekvését emeli ki, és a hangsúlyt elsősorban az emberi akaratra és törekvésre helyezi. Ez logikus terméke egy olyan rendszernek, ami az emberi döntést tekinti kritikus tényezőnek annak eldöntésében, kinek van üdvössége, és ami úgy mutatja be a hitet, mint amit bármely ember gyakorolhat, aki úgy dönt. Egy modern evangélista, például így ír: „Öt érzékszervünkön keresztül nem ismerhetjük meg Krisztust, de megismerhetjük őt hatodik érzékünk által, amivel Isten minden embert felruházott – ami a hitre való képesség.” Ha Isten ezt a képességet minden embernek adta, akkor a dolog az emberi reakción múlik, mivel világos, hogy nem mindenki jut üdvre. Ezt a következményt az arminianizmus el is fogadja. Ennek a látásnak egy jelenkori hirdetője e szavakkal élt: „Istennek ezt a szeretetét, ezt a mérhetetlen, tévedhetetlen, végtelen szeretetet, ami képes bárhol elérni az embert, el lehet utasítani, Isten senkire nem kényszeríti rá magát akarata ellenére… De ha valóban szeretnéd, akkor hinned kell – el kell fogadnod Isten szeretetét, érte kell nyújtanod a kezed.” A hangsúly szándékosan a „te” szócskán van, és elkerülhetetlenül azt a benyomást keltik, hogy csak a mi, saját hitünk képes megmenteni minket – mintha a hit lenne a megváltás oka. Ez épp az ellenkezője annak, ahogy Spurgeon az evangélium hirdetés lelkületét bemutatta. „Nem prédikálhatok úgy, mint egy arminiánus”, mondja, és a következő szakaszból azt is megtudjuk, miért: „Az arminiánusok fel akarják kelteni az ember aktivitását; amit mi szeretnénk, az az, hogy egyszer és mindenkorra megöljük, és bemutassuk, hogy az ember elveszett és megromlott, és hogy cselekedetei egyáltalán nem érnek fel a megtérés művéig; felfelé kell néznie. Ők arra törekednek, hogy az embert felállítsák; mi le akarjuk törni, éreztetve vele, hogy Isten kezében van, és egyetlen dolga, hogy alávesse magát Istennek, és felkiáltson Hozzá: „Uram, ments meg, különben elveszünk!” Mi azt tartjuk, hogy az ember soha nem kerül olyan közel a kegyelemhez, mint amikor azt érzi, hogy egyáltalán semmit nem tud tenni. Amikor azt mondja valaki: „Tudok imádkozni, hinni, ezt és amazt tenni”, akkor az önelégültség és arrogancia jegyei vannak az arcán.”
Az arminianizmus, azáltal, hogy Isten szeretetét és megváltó munkáját a bűnös emberen múló feltételekhez köti, és nem a kegyelemhez, egy olyannyira téves elképzelést bátorít, hogy azt nem lehet túl erősen ellenezni: „Hát nem látszik mindjárt az elején, hogy ez legalizmus,” – mondja Spurgeon, – „hogy eszerint a megváltás rajtunk múlik – hogy az örök életünket valami olyantól teszi függővé, amit mi viszünk végbe? Nem, amegigazulás doktrínája önmagában, ahogy azt az arminiánusok hirdetik, végső sorban nem más, mint a cselekedetekből való üdvözülés hirdetése; mivel azt hiszik, hogy a hit a teremtmény műve, és az elfogadottság előfeltétele. Éppen olyan hamis azt állítani, hogy az ember a hit, mint saját emberi termék által váltatik meg, mintha a Törvény cselekvése általi megváltást hirdetnénk. Üdvösségünket az Istentől nyert hit ajándéka által kaptuk mintegy hozzánk való örök jótetszésének első jeleként; de nem a hit, mint saját művünk vált meg, másképp cselekedetek által lenne üdvösségünk, és egyáltalán nem kegyelemből.” „Nem mi nem kértük őt, hogy hozza létre a kegyelem szövetségét, „Nem mi kértük, hogy váltson meg minket. Ezek a dolgok mind azelőtt végeztettek el, hogy kegyelme által elhívjon, mert fájdalom! nem ismertük ennek a hívásnak az értékét, és halottak voltunk vétkeink és törvényszegéseink miatt, de ő ingyen, kéretlenül is adott nekünk határtalan szeretetéből. Ez az előre megbocsátó kegyelem ért el hozzánk, minden vágyunkat, minden törekvésünket és minden imádságunkat felülmúlva.” „Azért szeret Isten engem, mert én szeretem őt? Vagy azért, mert erős a hitem? De akkor azért a jóért kellene szeretnie, ami bennem van, és az evangélium nem ezt tanítja. Az evangélium úgy mutatja be az Urat, mint aki szereti az érdemtelent, és megigazítja az istentelent, és ezért ki kell vetnem az elmémből azt a gondolatot, hogy az isteni szeretetnek emberi előfeltételei vannak.”
Az arminianizmus, mivel eltompítja az Isten kegyelmének dicsőségét, ezért apostoli kárhoztatás alá kerül és így olyan tévedésnek számít, ami elég komoly ahhoz, hogy ne legyen helye a megalkuvásnak vele kapcsolatban. Lehetünk közösségben azokkal a testvérekkel, akik ezen téveszmék befolyása alatt vannak, de a Gyülekezet igehirdetésében és tanításában ilyen kérdésben nem lehet ingadozás, vagy bizonytalanság.
Személyes szinten pedig a kegyelem hittételének teljes hirdetése adja a hívőnek azt a békességet, amit Horatius Bonar versei gyönyörűen tükröznek:
Az én szeretetem gyakran csekély
Örömöm még mindig elapad, majd megárad
De a Benne nyert béke megmarad –
Jehova tudja, változás nélkül.
Én változom, Ő nem
A Krisztus soha nem múlik el;
Az Ő szeretete, és nem az enyém, a nyugvóhely,
Az ő igazsága, és nem az enyém, a biztos kötelék.

Ez volt az a hit, ami a betegség és sötétség idején Spurgeon támaszául szolgált, és szívének érzéseit osztotta meg, amikor azt mondta: „Soha nem tudtam elképzelni, mit tesz egy arminiánus, amikor betegség, fájdalom és nyomorúság éri.” Mindazáltal, C. T. Cook kitörölte ezt a mondatot, amikor újra kinyomtatták az igehirdetést, amelyben ez a megjegyzés elhangzott. Az arminianizmussal kapcsolatos modern elképzelésbe nehezen fér bele, hogy aláásná a lélek békéjét, de hol is nyugodhatna meg a hívő a próbák idején, ha nem abban a bizonyosságban, hogy egyedül az Isten örök és változhatatlan kegyelme folytán váltatott meg, ami megtartja az örök dicsőségre elrendelteket!
Ugyanebben a témában máskor így tesz bizonyságot:
„Szívesen adnék fel sok doktrínát, ha hihetném, hogy azok csak párt jelszavak, amelyek bizonyos szekta fenntartására szolgálnak; de a kegyelem hitelveit, ami ellen olyan sokan küzdenek, nem tagadhatom meg, sőt egy jottányit sem engedhetek belőlük, mert ezek jelentik a szívem örömét. Amikor valaki csupa egészség és életerő, és minden jól megy körülötte, akkor talán a keresztyénség elementáris igazságaival is kényelmesen beéri; de a lélek súlyos terheinek nyomása alatt, amikor a szív magába roskad, akkor a hit velejére és lényegére van szükség. A belső konfliktusok idején a teljes egészében kegyelemből nyert üdvösségre van szükség.”
Harmadszor, Spurgeon azért ellenezte a tanítást, ami az 1850-es évekre elterjedt, mivel azt tartotta, hogy a benne levő tévedések lecsökkentve mutatták be a megtéretlen ember helyzetének súlyosságát. Az arminianizmus nem fedi fel teljes mértékben a bűnösök állapotáról szóló bibliai tanítást, és nem állítja híven a hallgatók elé a szükségek óriási mértékét. A Szentírás úgy mutat be minket, mint akik természetünknél fogva, nem csupán a bűneinktől való szabadulásra szorulunk, hanem egy mindenható erőre, ami kihoz a „vétkeink miatt halott” állapotból. Nem csak törvényszegéseink miatt esünk ítélet alá, hanem a bukott természet uralma alatt vagyunk, ami ellenségeskedés Istennel. Nem csupán arról van szó, hogy bűnöket követtünk el, amiért irgalomra van szükségünk, hanem egész természetünk bűnös, és újjá kell lennie. Az arminianizmus hirdeti az újjászületést, de úgy állítja be, mint az emberi döntés következményét, vagy velejáróját; úgy mutatja be az embert, mint aki a megtérés és hit által születhet újjá mintha ezek a szellemi történések a megtéretlen ember képességeink hatókörébe esnének. Ezt tanítani csak akkor lehetséges, ha nem mérik fel a bűnös teljesen romlott és képtelen voltát. A Szentírás azt mondja, hogy a testi ember nem képes felfogni a lelki dolgokat, és ezért van az, hogy isteni kezdeményezésnek kell megelőznie az emberi választ.
Az Isten hívása, ami az újjászületést is eredményezi, okságilag megelőzi a hitet és megigazulást, ahogy azt az újszövetségi bizonyítékok is mutatják. A Baptista Hitvallás-ban, amit 1855-ben Spurgeon újra nyomtattatott, ez áll: „Ez a hathatós elhívás egyedül Isten ingyen való és különleges kegyelméből származik, nem bármi olyasmiből, ami már előre az emberben megtalálható lett volna, vagy a teremtmény bármilyen erejéből, vagy tevékenységéből kifolyólag, hiszen ebben a dologban teljesen passzív, halott a bűn és törvényszegések miatt, amíg a Szent Lélek nem kezdeményez, és újjá nem teszi, és ezáltal válik az ember képessé válaszolni a hívásra, elfogadni a hívásban felkínált és közölt kegyelmet.”
Más szavakkal az elhívás az, amikor Isten kiszólítja a bűnös embert a sötétség világából. Azért hathatós ez a hívás, mert vele együtt működésbe lép a mentő kegyelem, ami belülről újítja meg azokat, akik ekképpen elhívattak, és képessé teszi őket arra, hogy megtéréssel válaszoljanak – azaz bűnbánattal és hittel. A megtérést az elme megújulása okozza, ami viszont az isteni elhíváshoz és az Örök végzéséhez köttetett. Spurgeon ezt a kijelentést tette, ennek a sorrendnek a kapcsán: „Ha egy ember is megtér, ez nem azért van, mert meg akart térni. Ha egy ember is Krisztushoz fordul, ezt nem saját erőfeszítéseinek köszönheti, mert bármely emberi lény, és a menny választottai üdvre jutásának gyökere, oka, indítéka, a mi Istenünk, Urunk elrendelő végzésében, és szuverén megkülönböztető akaratában rejlik.”
Hadd jegyezzük meg, hogy a bibliai tanítás és az arminianizmus közötti legfőbb vitapont nem az, hogy az ember akarata aktív-e a megtérésben; ez ugyanis nem lehet kérdés; a vita inkább akörül van, honnan eredeztethető ez az aktivitás. Egy igehirdetésben, amit néhány évvel halála előtt adtak ki, „Minden kegyelemből van” címmel, Spurgeon ezt mondta:
„Az ember hisz, de ez a hit csak egy következmény a sok közül, amit az Isten által emberi lélekbe plántált isteni élet megterem.”
Még a megtérni akarás vágya sem a sajátunk, hanem Istentől származó ajándék. Ebben rejlik a kérdés lényege. Egy ember hihet Jézusban: szinte kötelessége is, hogy elfogadja Azt, akit Isten engesztelő áldozatul küldött a bűneinkért. De az emberre nem az jellemző, hogy Jézusban hisz, mert saját maga bármi mást jobbnak talál, a Megváltóba vetett hitnél. Amíg az Isten Lelke nem győzi meg az embert ítélet dolgában, és nem erősíti meg akaratát, addig az ember képtelen rá, hogy Jézusban higgyen, saját üdvére. Megkérek most akárkit a jelenlevő hívők közül, hogy nézzen vissza saját megtérésére, és arra, hogyan is történt. Te fordultál Krisztushoz, és hittél az Ő nevében: ezek valóban saját tetteid és lépeseid voltak. De mi indított téged erre? Milyen titkos erő fordított a bűntől az igaz élet felé? Talán ezt a rendkívüli megújulást annak tulajdonítod, hogy felfedeztél önmagadban valami jót, ami nincs meg egyelőre megtéretlen szomszédodban? Nem, hiszen te is vallod, hogy ugyanott lennél mint ő, ha nem létezne az az erős valami, ami elindította benned az akarást, ami megvilágosította értelmedet, és odavezetett a kereszt lábához. Hálásan ismerjük el ezt a tényt: így kell ennek történnie.”
Ennek az igazságnak az ismerete magasan felülemel minket a viták légkörén, és Spurgeon soha nem fáradt bele, hogy csodálattal és imádattal idézze:
Miért hallhattam meg a Te hangod,
Belépve, amíg még van hely
Amikor oly sok ezren szerencsétlen döntést hoznak,
És inkább éheznek, mint hogy eljöjjenek?
Ugyanaz a szeretet, ami a lakomát tartja,
Az volt, ami édesen kényszerített;
Aminek megízlelését elutasítva,
Elvesztem volna bűneimben.
Az arminiánus tanítás megfordítja az igei sorrendet, és az emberi döntést az isteni kezdeményezés elé helyezi. Így eshet meg, hogy egy evangelizációs könyvben, amit ebből a nézőpontból írtak, a következőket állítják: „Isten szentséges szemei megvizsgálják minden szív bűnösségét, és mindenkit felszólítanak arra, hogy álljanak Isten mellé saját vétkeikkel szemben. Amíg ez meg nem történik, addig a hit teljességgel lehetetlen. Ez nem szab korlátot Isten kegyelmének, de valójában a megtérés nyit utat az isteni kegyelem előtt.” A „hívás” ebben az összefüggésben egyértelműen nem Krisztus belső, különleges hívása, hanem az igehirdető emberi füllel hallható szava, aki döntésre szólít fel minket.
E nézet szerint, amíg a döntés meg nem születik, addig semmi további nem lehetséges. A megtérésnek meg kell előznie az újjászületést, és az ilyenféle teológiából következő evangelizálás jellemző felszólítása: „Te megnyitod a szíved, és megengeded, hogy Ő bejöjjön. Te elhagyod a bűneidet. Hit által átadod magad Neki. Ebben a pillanatban az újjászületés csodája végbemegy. Ténylegesen új erkölcsi lény válik belőled. Ezután Mennyei természet részese leszel.”
Ez világosan látszik, hogy nem egyszerűen a kifejezések másságában rejlik a különbség, hanem a megtéretlen ember helyzetének eltérő megítélésében. Ezek az idézetek azt a hitet állítják elénk, hogy az Isten kegyelmének valami általános hatása alatt a természeti ember képes olyan lépéseket tenni, amik az üdvösségéhez vezetnek. A kegyelem ebben az összefüggésben világos, hogy nem az üdvözítő kegyelem, mivel az elkárhozókra egyaránt kiterjesztik, sőt valójában nem is nevezhető kegyelemnek a kifejezés igei értelmében. A kálvinisták máshogy mérik fel a bűnös helyzetét és a kegyelem kérdését. A bűnöst illetőleg azt tartják, hogy vétkei miatt olyan állapotba került, ami sokkal szörnyűbb, szükségei pedig óriásiak. A kegyelmet illetőleg pedig úgy hiszik, hogyhathatós ahhoz, hogy az embert még ebben a helyzetben is elérje: „Ránézel a lelki hőmérőre és azt mondod: „Milyen mélyre tud menni az Isten kegyelme? Leszáll a nyári melegig? Eléri a fagypontot? Lemegy a nulláig?” Igen, képes lemenni a felfogható legalacsonyabb pontig, – mélyebbre, mint amit bármilyen eszköz kimutathatna: elmegy a halál nullájáig.”
A lelki halálnak ezen a pontján találkozik az ember a Szent Lélek megváltó hatalmával, és a Lélek kiemeli őt a bűn sírkamrájából. Amíg nincs bennünk új élet, addig nem történhet meg a megtérés és hitre jutás, ezért ezek a lelki történések az „elme megújulásának első nyilvánvaló következményei.” Az evangéliumi megtérés nem történhet meg olyan léleknél, aki még nem lett újjá.” Olyan mértékben képtelenek vagyunk együttműködni saját újjászületésünkben, mint amennyire a Kálvária művét illetően is, és mint ahogy a Kereszt képes egyedül elfedezni a bűnt, úgy az újjászületés az egyedüli, ami által átélhetjük a Kereszt erejét. Ez az a doktrína, ami egyidejűleg tárja elénk az igazságot a bűnös ember helyzetének valódi természetével, és a Lélek hatalmas munkájával kapcsolatban:
Képes valami az isteni erőn kívül alávetni a makacs akaratot?
Te vagy az, Örök Lélek, aki a Szívet újjáformálod
Te vagy, ki életre hívod a szenvedélyt, és felfelé irányítod lángolását
És az értelem elborult szeme elől elveszed a hibákat számláló mérleget
Elűzi a halál árnyait, és életre kelti a bűnöst
Mennyei sugár, éltet adó fény, egyedül Tőled származik mindez
Spurgeon úgy tartotta, hogy a bűnös ember valódi helyzete nem ismerhető fel addig, amíg az Isten Lelke különleges munkájának szükséges volta eltéveszthetetlenül világosan előttünk nem áll: „Bűnös ember, megtérés nélküli barátom, figyelmeztetlek, hogy soha nem születhetsz magadtól újjá, és bár az újjászületés abszolút szükséges, mégis teljességgel lehetetlen a számodra, hacsak a Szent Lélek Isten el nem végzi benned.” „Tégy amit csak akarsz, de még ha minden tőled telhetőt meg is tettél, még mindig olyan széles a szakadék közted és az újjászületett ember között, mint az egész örökkévalóság… Az Isten Lelke kell, hogy újjá tegyen téged, újjá kell születned. Ugyan az az erő kell, hogy életet adjon nekünk, ami feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból; ugyanaz a mindenható hatalom, ami nélkül sem az angyalok, sem a kis férgek nem létezhetnének, ismét elő kell lépjen, és Krisztus Jézusban való újjáteremtésünkhöz ugyanolyan hatalmas munkát kell végezzen, mint az első teremtésben. A Keresztyén gyülekezet folyton igyekszik ezt elfelejteni, de minél gyakrabban nyomatékosan előtérbe kerül az újjászületés eme régi hittétele, Isten az ő jótetszése jeléül ébredéssel áldja meg népét…” „Anélkül, hogy a Szentlélek Isten, aki „munkálja bennünk az akarást és a cselekvést”, dolgozna az emberi akaraton és a lelkiismereten, a gondolkodás megújulása teljességgel lehetetlen, és így a megtérés is.” „Micsoda!” mondja valaki, „azt akarod mondani, hogy Isten teljes mértékben beleszól minden egyes ember megtérésébe, munkálva benne az átalakulást?” Valóban ezt állítom; minden egyes személy üdvre jutásában az isteni erő lép működésbe, ami által a bűnei miatt halott ember felserken, a vonakodó bűnös készségesé lesz, a kétségbeejtően kemény szívű bűnös lelkiismerete meglágyul, és az, aki előzőleg elutasította Istent, és megvetette Krisztust, most térdre hull Jézus lábainál, a keresztnél. Kell lennie isteni közbeavatkozásnak, isteni munkálkodásra, isteni befolyásra van szükség, vagy különben tehetsz, amit csak tudsz, elkárhozol, és nem érsz célhoz – „Mert ha az ember nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát…” Ne feledjük soha el, hogy a lélek üdvre jutása teremtés. Nos egy ember sem volt valaha képes akár egy legyet is megalkotni… teremteni csak Jahve képes… Az isteni erő eme dicsőséges világába sem emberi, sem angyali hatalom nem képes behatolni. A teremtés Isten saját hatásköre. Nos, minden keresztyénben végbemegy egy teljes teremtés – „Krisztusban új teremtés.” „Az új ember Isten igazsága szerint teremtetett.” Az elme megújulása nem már előbb is meglevő alapelvek, törvények megreformálását jelenti, hanem olyasvalaminek a belénk plántálását, ami korábban nem létezett; az emberben egy új dolog, a Lélek vesz lakozást, az új ember – nem egy lélek megteremtése, hanem egy annál magasabb rendű törvényé – ez a princípium annyival magasabb rendű a léleknél, mint amivel magasabb rendű a lélek a testnél… Bármely ember hitre jutásában éppoly igaz és helytálló teremtő erő megnyilvánulásáról beszélni, mint arról szólva, hogy Isten megalkotta a mennyet és a földet… „csak aki a mennyet és a földet megformálta, az képes egy új természetet megalkotni. Ez olyan munka, amihez nincs hasonló, egyedülálló és páratlan, az Atya, Fiú, Szent Léleknek együtt kell működnie benne; mert az új teremtés létrehozásához az Örök Atya végzése, a mindörökre áldott Fiú vére, és az imádatra méltó Lélek munkálkodásának teljessége szükséges. Ez valóban munka. Herkules erőfeszítése ehhez képest csekélység; oroszlánok és vízi szörnyek megölése, és Augiász istállóinak kitakarítása – mindez gyerekjáték ahhoz képest, amit a bukott természettel rendelkező ember lelkének újjáteremtése jelent. Figyeljétek meg, hogy az apostol (FIL 1:6) megerősíti, hogy ezt a jó munkát Isten kezdte el. Nyilvánvalóan nem hitt azokban a figyelemreméltó erőkben, amit egyes teológusok a szabad akaratnak tulajdonítanak, nem imádta az efézusi Diana modern változatait.”
Ezek a szavak, ne feledjük, nem egy előadó szavai, hanem egy evangélistáé, aki vágyott rá, hogy embereket Krisztushoz jönni lásson. Spurgeon számára ez nem csupán teológiai tantételek tisztaságának kérdése volt, tudta, hogy ezek az igazságok mély gyakorlati hatással vannak a hallgatók lelkiismeretére. Lerombolják az önelégültséget, míg az ember egészen gyámoltalanná nem válik az Isten színe előtt, és helyzetének kétségbeejtő volta kikerülhetetlenül nyilvánvaló: „Van valami ezekben a hitelvekben, ami miatt azonnal felszívódnak az ember lelkébe. Más doktrínák talán leperegnek rólunk, mint az olaj a márványlapról, de ez bevésődik, az elevenébe hatol. Az ember úgy érzi, hogy akarata ellenére van benne valami, ami ellen hiába rugódozik, erővel hat rá, és meg kell kérdeznie magától: „Igaz ez a dolog, vagy nem?” Nem elégedhet meg azzal, hogy könnyedén elhessegeti, és tovább éli világát.”
A dicsőséges igazság az, hogy épp a bűnös ember reménytelen állapota vezet el oda, ahol a valódi reménység rejlik. Ennek a reménytelenségnek a lebecsülése – ahogy az arminianizmus teszi – ezért nem alkalmas felmutatni azt a ragyogó reménységet, ami az evangéliumban fénylik.
Figyeljük meg újból Spurgeon záró szavait, amikor az Exeter Hallban egy hatalmas tömeg előtt prédikált: „Te, aki még nem tértél meg, és nem részesültél a jelen üdvösségében, neked azt mondom: Ember, ember, Isten kezében vagy. Akár megéred, hogy hazakerülj az otthonodba, akár nem, életed abszolút az Isten akaratán múlik.” Ez tehát az ember kétségbeejtése? Nem, hanem a teljes Istenre utaltság éreztetése! Éppen azok az igazságok, amik szerencsétlenségünkre fényt derítenek, épp azok fordítanak minket az egyedüli remény felé, bemutatva, hogy a minden kegyelem Atyjának mindenható szeretete el tudja végezni azt értünk, amire nem vagyunk képesek. „A kálvinizmus tízezerszer több okot ad nekünk a reményre, mint az arminiánus igehirdetés, aki feláll, és azt mondja: „Van hely mindenkinek, de nem hiszem, hogy bármilyen különleges kegyelem létezik idehozni az embert, ha nem jönnek Krisztushoz, akkor nem jönnek, és ennek meglesz a kellő következménye; saját hibájuk, és Isten nem kényszerít senkit.” Az Isten Igéje azt mondja, hogy senki nem képes magától Istenhez jönni, az arminianizmus mégis azt állítja, hogy igen; a szegény bűnös úgy érzi, hogy nem képes, az arminiánus igehirdető pedig váltig állítja, hogy tudna jönni, ha igazán szeretne.” Amikor egy embernek, aki eljutott eddig a pontig, azt mondják, hogy Isten elhatározta, hogy megmenti a bűnösöket, hogy kirendelte ennek módját a vér által a Kálvárián, és hogy adta az Ő Lelkét, hogy ennek az áldozatnak az érdeme kiterjedhessen a bűnösre, illetve hogy felserkenhessen a bűnei miatt halott ember – Ő akarja, Ő adta az ajándékot, Ő rendelte ki az utat, Ő adja az erőt – pont ez az a jó hír, amire egy ilyen nyomorult léleknek szüksége van. Egy olyan egyénnek, aki többé már nem önmagától függ, és aki érzi szívének kétségbeejtő gonoszságát, nincs szüksége másra, mint az üzenetre, hogy nézzen felfelé, bízzon az Isten ingyen kegyelmében: „Az a nagyszerű rendszer, amit a „Kegyelmi doktrínának” neveznek , az egyén szeme elé Istent helyezi elsősorban, és nem az embert. Ennek a doktrínának az egész felépítése Isten-központú, és épp ez az irány, amerre egy bűnei miatt bánkódó léleknek néznie kell. A vallásról kialakult gyarló elképzelések lemállanak róla – „Korábban azzal dicsekedtél, „Akkor hiszek az Úr Jézus Krisztusban, amikor csak akarok, és minden rendben lesz.” Ekkor nagyon könnyű dolognak tartottad a hitet, de most már nem így látod.” „Miért”, így kiáltasz fel most, „nem érzek semmit? Ami még rosszabb, hinni sem tudok, Nem emlékszem. Nem tudom magam visszafogni. Úgy tűnik, hogy az ördög szállt meg. Isten segíts rajtam, mert én nem tudok önmagamon.” … „Amikor egy ember tudja és átérzi, hogy ténylegesen bűnös az Isten előtt, akkor szinte csodának számít elhinnie, hogy bűnei megbocsáttathatnak; semmi más nem munkálhatja ki benne ezt a hitet, mint a mindenható Szent Lélek.”
Spurgeon eléggé ismerte a bűn miatti bánkódás valódi természetét ahhoz, hogy tudja: az ellenállhatatlan kegyelme hirdetése igazi szíverősítő azok számára, akik egyedül Istenben reménykednek. Örömmel helyezte előtérbe az igazságot, hogy az ember elesettsége nem akadály az Isteni mindenhatóság előtt: „Az Úr, amikor meg akarja menteni a bűnösöket, nem áll meg, hogy megkérdezze őket, vajon meg akarnak-e szabadulni, hanem a mennyei befolyás hatalmas, zúgó szélként söpör félre minden gátat; a vonakodó szív meghajol a kegyelem hathatós áramlata alatt, és a bűnös aki nem akarta megadni magát, most meghódol az Úr előtt. Tudom, hogy ha az Úr azt akarja, akkor nem lehet itt olyan kétségbeejtően gonosz ember ma reggel, akit Ő ne tudna arra indítani, hogy a kegyelmet keresse, legyen bármennyire hitetlen is; bármennyire mélyen gyökerező előítéletekkel viseltetik az evangélium iránt, amit Jahve akar, az úgy lesz. A te sötét szívedbe, Ó te, aki soha nem láttál világosságot, fény ragyog majd be, ha csak ennyit szól: „Legyen világosság!”, akkor világosság lesz. Talán összeszorítod ellene az öklöd, és Jahve ellen beszélsz, de akkor is Ő a Mester – a te Urad, aki szétzúz téged, ha tovább élsz a gonoszságban; de meg tud menteni, megváltoztatja szívedet és akarásodat, ahogy kezében van a folyók és vizek sodrása is.”
Az igehirdetés neve, amelyből az utóbbi idézet származik, és aminek az „Ébredési prédikáció” címet adták, (1860 januárjában hangzott el), emlékeztet minket arra, hogy ennek a szilárd bizonyosságnak a forrása nem csupán a Lélektől eredő doktrínákban rejlett Spurgeon életében, hanem ugyanennek a hatalmas Léleknek a jelenlétében, akinek munkálkodása kísérte az Ige hirdetését. Spurgeon az ébredésnek ezekben az éveiben emlegette legtöbbet túláradó örömmel az Isten erejét.
Ennek a korszaknak az emlékezetes eseményei közé tartozott 1855 szeptember 4-ének estéje, amikor Hackney-ban , az Edward Király út melletti mezőn körülbelül 12000 ember gyűlt össze, hogy a New Park Street-i lelkészt meghallgassa. „Azt hiszem, soha nem felejtem el”, írta később önéletrajzában, „azt a pillanatot, amikor távozás előtt az a hatalmas tömeg elkezdte énekelni a „Praise God from whom all blessing flow” kezdetű éneket.” Azon az estén jobban, mint előtte bármikor megértettem, miért írta János apostol azt a Jelenések könyvében, hogy a mennyekben hangzó új ének, „nagy vizek zúgásához” hasonlított. Ebben a dicsőséges hallelujában az imádat hatalmas hullámai egészen az égig tűntek felcsapni, fenséges nagyszerűségben, mint ahogy az óceán feltornyosuló hullámai elérik a partot.”
Az aznap este elhangzó prédikáció szövegének olvasása után könnyen megértjük, miért emelkedett minden szív csodálattal és imádattal a menny felé az istentisztelet végére. „Sokan jönnek majd keletről és nyugatról, és Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal együtt ülnek majd a mennyek országába”, hangzott az ige, és Spurgeon örvendezett a kegyelem győzelmén:
„Ó! Szeretem Isten „majd”-jait. Nincs semmi ezekhez hasonló. Ha egy ember azt mondja: „majd”, mire jó az? „Meg fogom tenni”, mondja az ember, és soha nem teljesíti be; „Úgy lesz”, mondja, és megszegi ígéretét. De ez soha nem így van Isten „majd” szavával. Ha Ő azt mondja „így lesz”, akkor úgy lesz; amire azt mondja „ez fog történni”, az tényleg meglesz. Nos, itt azt mondja az Ige: „sokan jönnek majd. Az ördög azt mondja, „nem jönnek el”; de mégis eljönnek. Ti magatok is azt mondjátok, „nem jövünk”; Isten pedig azt mondja, „Eljöttök majd.” Igen! Vannak itt olyanok, akik nevetnek az üdvösségen, akik gyalázzák Krisztust, és kigúnyolják az evangéliumot; de mondom nektek, közületek mégis lesznek, akik eljönnek. „Micsoda!” mondod, „képes Isten belőlem keresztyént faragni?” Mondom neked, hogy igen, mert épp ebben rejlik az evangélium ereje. Nem kéri a beleegyezésedet; mégis megkapja. Nem kérdezi, akarod-e? hanem kimunkálja benned az akarást az Isten hatalmának napján… Az evangélium nem akarja a hozzájárulásodat, hanem elvégzi benned. Kiüti az ellenségességet a szívedből. Azt mondod „Nem akarok megtérni”; Krisztus azt mondja meg fogsz térni. Elvégzi, hogy akarásod gyökeresen megváltozzon, és akkor majd így kiáltasz, „Uram ments meg, mert elveszek!” Ah, a hatalmas menny, akkor hirdetni fogja, „Tudtam, hogy ezt mondod majd”; és örvendeznek feletted, mert Ő megváltoztatta akaratodat, és kimunkálta benned az akarást az Ő napjára. Ha Jézus Krisztus állna ezen az emelvényen ma este, mit tenne vele sok ember? Ha Ő jönne ide, és mondaná, „Itt vagyok, szeretlek, akarod-e, hogy megmentselek?, egyikőtök sem egyezne bele, ha saját akarásodra lenne bízva. Ő maga mondta, „Senki nem jöhet hozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki engem elküldött.” Ah! Ezt akarjuk; és már itt is van. Eljönnek majd! El fognak jönni! Talán most nevettek, talán lenéztek minket; de Jézus Krisztus halála nem lesz hiábavaló. Ha lesznek is, akik elutasítják őt, de lesznek, akik nem így tesznek. Ha vannak olyanok, akik nem nyernek üdvöt, mások majdüdvhöz jutnak. Krisztus meglátja majd utódait, sokáig él, és az Úr akarata célhoz jut vele! Eljönnek majd! És semmi a mennyben, sem a földön, sem a pokolban nem tudja feltartóztatni jövetelüket!”
Úgy gondolom, hogy a napjainkban elterjedt arminianizmus egész egyszerűen az evangéliumi hitelvek felőli tudatlanságot jelzi.
C. H. S. Igehirdetések, II. 29.
Amikor Krisztushoz tértem, úgy gondoltam, hogy mindezt én viszem véghez, és bár őszintén kerestem az Urat, nem tudtam, hogy valójában Ő keresett meg engem. Nem gondolnám, hogy a frissen megtértek mindjárt az elején tudatában vannak ennek. Fel tudom idézni a pontos napját és óráját, amikor ezek az igazságok elérték a lelkemet – amikor Bunyan János szavai szerint, mintha tüzes vassal égették volna őket a szívembe; vissza tudom idézni, miként éreztem azt, hogy hirtelen csecsemőből felnőtté lettem – hogy miután egyszer és mindenkorra megtaláltam a kulcsot az Isten igazságához, az igeismeretben is nagy előremenetelre tettem szert.
C. H. S. Korai évek, 164.

Részlet Iain Murray The forgotten Spurgeon c. könyvéből (The Banner of Truth Trust, 1995)

C. H. Spurgeon: Arminianizmus és evangelizáció

Az előző fejezetben szereplő igehirdetés részletek elég érthetővé teszik, hogy Spurgeon nem hitt olyan evangéliumi üzenet létezésében, ami valamiképpen különválasztható a bibliai teológia teljes szerkezetétől. Úgy tekintett minden egyes igazságra, mint aminek megvan a helye az evangelizálásban. De a kérdés, ami valószínűleg felmerül a fenti kijelentések fényében, amitől egyébként az evangelizálás modern felfogása már nagyon eltávolodott, az az, hogy ilyen hitelvek alapján egyáltalán hirdethető-e az evangélium? Azonnal el kell ismernünk, hogy ha az evangélium alatt azt értjük, hogy Krisztus mindenkiért meghalt, hogy „Isten tiszteletben tartja az ember szabad akaratát”, és hogy „a Krisztus mellett való döntésen” múlik az üdvösség, akkor ilyen evangélium egyáltalán nem ismerhető fel Spurgeon igehirdetéseiben. De szüntelenül a hallgatók elé tárta Krisztus hatalmas szeretetét a bűnösök felé, azt, hogy a bűnbocsánat szabadon elérhető, és az engesztelés művének teljességét; és igyekezett meggyőzni és buzdítani mindenkit, hogy térjen meg és higgyen ebben a Megváltóban. Azon a ponton különbözött mind a hiper-kálvinistáktól, mind az arminiánusoktól, hogy nem volt hajlandó ésszerű magyarázattal indokolni, hogyan adható parancsba olyasmi, aminek megtétele az embernek nem áll hatalmában.

Az arminiánusok azt mondják, hogy Isten a bűnösöknek megparancsolja, hogy térjenek meg, tehát képesnek kell lenniük rá; a hiper-kálvinisták azt mondják, hogy a bűnös nem képes megtérni, ezért nem lehet neki ezt megparancsolni. De a Szentírás, és a kálvinizmus elénk tárja mind az ember képtelen voltát, mind a kötelességet, és mindkét igazság az evangelizálás szükséges része – az első rávilágít arra, hogy a bűnös segítségre szorul, ami egyedül Istentől jöhet, az utóbbi pedig, ami az igei buzdításokban, ígéretekben és felszólításokban mutatkozik meg, bemutatja azt a helyet, ahol a béke és biztonság megtalálható, név szerint az Isten Fiának személyében.
Az a tény, hogy az újjászületést Isten munkálja, teljességgel lehetetlenné teszi annak a hirdetését, hogy az ember a saját maga, vagy az igehirdető által megválasztott pillanatban születhet újjá, de nem akadályozza meg az evangélistát igaz munkájának végzésében, vagyis abban, hogy rámutasson az emberek előtt a kegyelemből, hit által történő megtérés szükségességére, és arra, hogy a Krisztusba vetett hit az út az Istennel való kibéküléshez. Bármennyire is értelmünk felett való e kettő összeegyeztetése, vagyis a bűnösök felé hangzó parancs (higgyetek az Isten Fiában, és üdvözültök) és az igazság, hogy csak a kegyelem tehet erre képessé, a Szentírásban ez a kettő nincs összeütközésben egymással. Spurgeon ezt a két igazságot, az emberkötelességét, hogy higgyen, és bűnei miatt képtelen voltát úgy ábrázolta, mint egy satu két pofáját, ami megragadja a bűnösök lelkiismeretét. Vegyük a következő példát:
„Isten arra kér, hogy hidd el: Jézus Krisztus vére által lehetséges, hogy Ő, az Igaz, megigazítsa az istentelent. Arra kér: higgy Krisztusban, hogy üdvözülj. Elvárhatnád, hogy megmentsen, ha nem bízol benne? Ember, ez a legésszerűbb dolog a világon, hogy azt kell kérnie tőled: higgy a Krisztusban. És ezen a reggelen is erre szólít fel: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban.” Ó, barátaim, ó barátaim, milyen szomorú, mennyire szomorú az ember lelkének állapota, ha ezt nem teszi meg! Mi prédikálhatunk nektek, de magatoktól soha nem tértek meg, és nem hisztek az evangéliumban. Isten parancsait a fa gyökerére helyezhetjük, mint egy fejszét, de bármennyire ésszerűek is ezek a parancsok, mégis visszautasítjátok, hogy megadjátok Istennek, ami neki jár; tovább jártok a bűnben; nem jöttök Hozzá, hogy életetek legyen; és itt kell az Isten Lelkének működésbe lépnie a kiválasztottak lelkében, hogy az Ő jótetszése napján kimunkálja az akarást. De ó, Isten nevében figyelmeztetlek téged, hogy ha ennek a parancsnak a meghallása után – és tudom, hogy néhányan így tesznek majd, az Ő Lelke nélkül élve – továbbra is elutasítod, hogy engedj ennek az annyira ésszerű evangéliumnak, akkor meglátod majd, hogy mindenek végén Sodomának és Gomorának is elviselhetőbb lesz a sorsa, mint a tied; mert ha azokat a dolgokat, amik itt Londonban elhangzanak, Sodomában és Gomorában hirdették volna, már rég megtértek volna, zsákruhába és hamuba öltözve. Jaj nektek, London lakói!”
De nem hagyta a bűnösöket ezen a ponton. Figyeld meg, hogyan zárja azt az igehirdetést, amiből az imént idéztünk. Az igazságot egyre intenzívebben megvilágítva a megtéretlen ember lelkiismerete ellen minden oldalról támadást indít, és most, a lelki gyötrelmet megközelítő komolysággal erre a konklúzióra jut: „Kérlek titeket az élő Istenre, a világ Megváltójára, a Kálvária keresztjére, és arra a vérre, ami a Golgota porába hulott, engedelmeskedjetek ennek az isteni üzenetnek, és örök életetek lesz; de ha ellene álltok, véretek a saját fejeteken, örökkön-örökké!”
Továbbá, nem csupán buzdította a bűnösöket, hanem gyakorta adott nekik útmutatást. Olyan nyelvezetet használva, ami olyannyira távol áll az evangelisztikus üzenet jelenkori záróformuláitól, útbaigazítást adott az embereknek arra nézve, hogyan keressék Krisztust: „Mielőtt elhagyod ezt a termet – mondja egyik ilyen alkalommal – sóhajts fel egy őszinte imában Istenhez, ezt mondva: Isten, légy irgalmas, nékem, bűnösnek. Uram, szükségem van a megváltásra. Ments meg. Segítségül hívom a te neved.” Csatlakozz hozzám most imában, kérve kérlek. Tarts velem, miközben a szádba adom a szavakat, és mond el ezeket a magad nevében – „Uram, vétkeztem, megérdemlem haragodat. Uram, nem tudok segíteni magamon. Uram, szeretnék új szívet és erős lelket, de mit tehetnék? Uram, nem vagyok képes semmire, jöjj, és munkáld bennem az akarást és a cselekvést a te jótetszésedből.
Neked van egyedül hatalmad, tudom jól
Hogy megments egy ilyen roncsot, mint én.
Kihez, vagy hová mehetnék
Ha el akarnék futni előled?
De most, a lelkem mélyéből segítségül hívom a te neved. Remegve, mégis hittel, teljesen rád hagyatkozom, ó Uram. Hiszek a te drága Fiad vérében és igazságban… Uram, ments meg engem ma este, Jézus nevéért.”
Egy másik vers, amit a bűnösök útbaigazításában használt Charles Wesley strófája volt:
Ó, Isten, lelkem legmélyéig formálj át,
És elmélkedő szívem mélyét
Örök dolgokkal hasd át;
Add, hogy érezzem méltó súlyukat,
És remegjek a sors meredekségén,
Ébressz igazságra!
Ezen a módon a kereső lelkeket istenhez, és egyedül Hozzá irányították, és bár a Tabernákulum tagjainak a feladata volt, hogy mindig odafigyeljenek a lelki segítségre szoruló emberekre, semmilyen külső, vagy fizikális visszajelzést nem vártak el a vívódóktól. Épp ezen a ponton, és ezt Spurgeon tudta, végzett az arminianizmus nagy rombolást, mivel az ember cselekvésére helyezte a hangsúlyt, az Istené helyett. „Menj haza egyedül” – mondta – „és higgy Jézusban.” „Szeretnék bemenni a lelki-tanácsadó szobába.” „Azt merem mondani, hogy bemehetnél, de mi nem vagyunk hajlandóak cinkosságot vállalni népszerű babonák kialakulásában. Attól félek, hogy azokban a szobákban hamis bizonyságokban melengetik az embert. Az úgynevezett tanácsadó-szobák megtérései közül nagyon kevésnek van jó vége. Először menj magad Istenhez, abban az állapotban, ahol éppen vagy. Hagyatkozz Krisztusra, most azonnal, mielőtt egy tapodtat is mozdulnál!” Ezek a szavak azelőtt hangoztak el, hogy a tanácsadó-szobák teljesen kifejlődték volna magukat az előrehívások és döntések modern rendszerévé; nem nehéz elképzelni, milyen szomorú lett volna Spurgeon, ha látja a dolgok ilyetén fejlődését. Spurgeon felismerte, hogy mihelyt ezek a dolgok az evangelizálás részévé válnak, az emberekben az az elképzelés alakul ki, hogy megtérhetnek, ha bizonyos dolgokat megtesznek, vagy ezek a dolgok legalábbis segítenek nekik a megtérésben – „Isten nem kötötte a megtérést tanácsadó-szobákhoz.” – válik visszatérő figyelmeztetéssé későbbi igehirdetéseiben.
Az általános felfogás kapcsolatot vél látni a döntésrehívás utáni „előrejövés”, és a „Krisztushoz térés” között, de Spurgeon határozottan visszautasította volna minden ilyen kapcsolat gondolatát. Az ilyesféle evangelizálási módszernek nemcsak hogy nincsen alapja a Szentírásban, hanem egyenesen lerontja azt, amit az Ige a Krisztushoz térésről tanít: „A igazi megtérés a szív mozdulását jelenti Őfelé, nem elsősorban a lábakét, mert sokan jöttek Őhozzá testben olyanok, akik valójában soha nem jöttek Hozzá… Itt a jövetel a vágyakozásban, az imádságban, a beleegyezésben, az egyetértésben, bizalomban és engedelmességben mutatkozik meg.” Továbbá, Spurgeonnek elég tapasztalata volt a Szent Lélek hatalmas munkájával kapcsolatban ahhoz, hogy tudja: az evangelizációnak ezen járulékos, emberi elemei egyáltalán nem igazolhatók feltételezett hasznosságukkal: az az ember, aki igazán felismerte az igazságot legkevésbé sem kíván eleget tenni olyan nyilvános gesztusoknak, amiket egy ilyen „hívogatás” kényszerít rá: „Leginkább azért, mert a megsebzett lelkiismeret, a sebzett vadhoz hasonlóan, szívesebben van egyedül, hogy titokban vérezzen. Nagyon nehéz a bűnei felől meggyőződött ember szívéhez hozzáférkőzni; olyannyira visszahúzódik önmagába, hogy lehetetlen követni.”
A Tabernakulum gyülekezeti gyakorlata teljes harmóniában állt ezzel a meggyőződéssel. Az istentiszteletek végén az ötezer fős gyülekezet tagjai meghajtották a fejüket, ünnepélyes csendben, amit sem orgona, sem más zene nem tört meg, azután pedig a gyülekezet tagjai készen álltak elbeszélgetni bármely idegennel, aki talán épp mellettük ült és segítséget óhajtott.
Az elmélkedés afelett, hogyan hat az arminianizmus az evangélium hirdetésének módjaira egy végső következtetésre vezet el, miért szükséges azt a tanítást nagyon komolyan megvizsgálni. Mégpedig azért, mert az evangéliumnak ez a fajtája, bármerre jut is el, elkerülhetetlenül magában hordozza a tendenciát, hogy egyfajta vallásos felszínességet eredményezzen, ami nagyon veszélyes. Az arminianizmus kikerüli azt a fenyegetőnek tűnő igazságot, hogy minden üdvösséggel kapcsolatos tapasztalat az elme megújulásával kell, hogy kezdődjön, és mivel tanításuk magában hordozza, hogy az ember hitre és megtérésre juthat a Szent Lélek közvetlen, előzetes munkája nélkül, ezért olyan megtérés-mintát mutat fel, ami a bibliai megtérés mércéje alatt marad. Az arminiánus igehirdetésben azt hallják a bűnösök, hogy nekik kell elkezdeniük a megtérés művét saját akarásuk által, és Isten majd bevégzi az elkezdettet; meg kell tenniük, amit csak tudnak, a többit pedig elvégzi az Úr. Ezért, ha egy szilárd „döntés” születik Krisztus mellett, azonnal arra buzdítanak, hogy az ember higgye el: a munka isteni része is biztosan megtörtént, és hogy tekintse a Jn 1:12-höz hasonló igeverseket úgy, mint amik a saját esetét írják le. De az igazság az, hogy az arminianizmus egy olyan megtérés-mintát hozott létre, ami nem igei, és amit az újjá nem született ember is meg tud valósítani. Azáltal, hogy úgy állítják be a megtérést és hitet, mint ami az újjá nem született ember számára lehetséges, olyan megtapasztalásoknak nyitnak utat, ahol a bűnös ember saját akarata, és nem az Isten hatalma a főszereplő. A Szentírás az üdvre jutás kapcsán mindenhol elsőként említi Isten akaratát és erejét, nem pedig másodikként, és az a tanítás, ami azt ígéri, hogy Isten akaratának saját akarásunkat kell követnie oda vezethet, hogy az embereket egy illúzióban vetett hitre buzdítja – egy olyan élménybe, ami korántsem nevezhető megtérésnek. Épp az ilyen önmegtévesztés ellen int minket sok igevers. És a figyelmeztetés sürgős volta részint abból a tényből is fakad, hogy létezik olyan „hit”, amit az újjá nem született ember is tud gyakorolni, sőt ennek gyakorlása akár örömhöz és békességhez is vezethet. De az arminianizmus ahelyett, hogy figyelmeztetné az embereket erre a veszélyre, kikerülhetetlenül bátorít erre, mert az embereket nem Istenre utalja, hanem saját magukra. Az evangélium hallgatójában egyértelműen azt a benyomást keltik, hogy a döntés nem Istenen múlik, hanem őrajta, és hogy képes akkor és ott eldönteni, mikor óhajt újjászületni. Például, egy kis füzet, ami jelenleg is közkézen forog a diákmisszióban, a keresztyénné válást „Három egyszerű lépésben” fogalmazza meg: először is, a bűnök felőli személyes meggyőződés, másodszor, személyes hit Krisztus helyettesítő munkájában. Ezt a kettőt úgy ábrázolják, mint előzetes lépéseket, de a harmadik olyannyira végleges, hogy ennek megtétele által keresztyénné lehet válni. Krisztushoz kell jönnöd, és jogot formálni arra, hogy személyesen részem van abban, amit mindenkiért elvégzett. Ez a mindent eldöntő harmadik lépés tőlem függ, Krisztus „türelmesen vár, míg megnyitom az ajtót. Azután bejön az életembe…” Mikor ezt megtettem, máris úgy tekinthetem magamat, mint keresztyént. A következő tanács: „Mondd el valakinek még ma, hogy mi történt veled.”
Ezen az alapon az ember akár úgy is tehet vallomást hitéről, hogy saját képességeibe vetett bizalma egy pillanatra is megrendült volna; abszolút semmit nem hallott arról, hogy egész természetének meg kellene változnia, ami nem megy saját erejéből, és ebből következően, nem éri csalódás, ha nem tapasztal radikális változást. Soha nem mondták neki, hogy az ilyen változás roppant szükséges, ezért semmi oka nincs kételkedni abban, hogy keresztyén. Valójában az a tanítás, amit hall, következetesen bátorítja, hogy vegye fel a harcot, az ilyen kételyekkel szemben. Gyakran hangoztatják, hogy az az ember, aki döntést hozott, de az élete megváltozásának csak csekély jelei mutatkoznak, talán „testies” keresztyén, akinek még további nevelésre van szüksége, hogy a megszentelődés felé tartson, vagy ha ugyanez a személy fokozatosan elveszti érdeklődését a lelkiek iránt, gyakran az „utógondozás”, az imatámogatás, vagy más, gyülekezet részéről tapasztalt hiányosságnak tudják be a történteket. Az a lehetőség, hogy a világiasság és eltávolodás ezen jelei a valódi megtérés átélésének kezdeti hiányára utalnak, ritkán esik számításba; ha ezzel szembe kellene nézni, akkor a hívogatás, döntések és utógondozás egész rendszere összeomlana, mert napfényre hozná azt a tényt, hogy az emberi természet változását nem tudjuk kieszközölni, és hogy annak megállapítása, hogy egy evangéliumra adott, nyilvános pozitív reakció valódi-e vagy sem, sokkal több időt vesz igénybe néhány óránál, vagy napnál. De ahelyett, hogy ezzel szembenéznének, azzal vágnak vissza, hogy egy olyan ember keresztyénségének megkérdőjelezése, aki „befogadta Krisztust”, egyenértékű Isten Igéjének megkérdőjelezésével, és hogy az „előrehívások” és kiegészítő elemeik elvetése az evangelizálás mindenestől való feladását jelentené. Az, hogy ilyen dolgok elhangozhatnak, arra szolgáltatnak tragikus bizonyítékot, hogy milyen mértékben váltak a megtérés arminiánus mintái az általános felfogásban a bibliaival megegyezővé. Olyannyira igaz ez, hogy ha valaki kifogást emel az olyan, nem bibliai kifejezések, mint a „Krisztus befogadása”, „nyisd meg a szíved Krisztus előtt”, „engedd, hogy a Szent Lélek megmentsen” stb. ellen, általában úgy tekintik, mint szőrszálhasogatót. Spurgeon úgy látta, hogy az arminianizmus az újszövetségi evangélium-hirdetéstől való eltérést jelent, abban pedig, hogy következményei közt ott van a látogatókban keltett vallásos felszínesség, olyan vonást ismert fel, ami annyira jellemzi a modern protestantizmust. Nem is annyira a zenei aláfestések és tanácsadó-szobák megjelenését tartotta riasztónak, bár őt zavarták az ilyesmik és nem volt ideje rájuk, hanem sokkal inkább az, hogy kezdett eltűnni az igehirdetésekből a Lélek elengedhetetlen munkálkodásának kihangsúlyozása, és a megtérés sietős adok-kapok üzletté „modernizálódott”: „Tudjátok – kérdezte egy, nem sokkal halála előtt tartott igehirdetésében, aminek az „A tövisek közé hullott mag” volt a címe – miért hasonló sok hitvalló keresztyén szíve a tövises talajhoz? Azért, mert olyan folyamatok maradtak ki az életükből, amik messze megváltoztatták volna a dolgok állapotát. A talaj tövisektől való megtisztítása, vagy felperzselése a földműves feladata volt. Évekkel ezelőtt, amikor az emberek megtértek, még létezett olyasmi, mint bűnismeretre jutás. A lélekfájdalom mélyenszántó ekéje alapos munkát végzett. Az elmében pedig olyan tűz égett, ami mindent felülmúló erővel perzselt: Ahogy az ember meglátta bűneit, és átérezte a félelmetes következményeket, azonnal kiégetődött a szívéből a bűnök szeretete. De ma mindenütt a gyors megtérés hencegő szavait harsogják. Saját magam hiszek az azonnali megtérésben, és örömmel látom az ilyet; de még jobban örülök annak, amikor a kegyelem alapos munkálkodásának lehetek tanúja, mélységes bűnbánatnak, és a törvény által megsebzett öntudatnak. Soha nem fogunk megszabadulni a tövisektől olyan ekékkel, amik csak a felszínen szántanak…
A megtérés standardjának lecsökkentésével az igaz, keresztyén megtapasztalások valódi jellegéről alkotott elképzelés is veszített értékéből, és Spurgeon nagyfokú aggodalommal figyelte, hogy a megtérést vallókat nem vetették alá az igazán fürkésző igeszakaszok próbájának. „Hallottam fiatal embereket ezt mondani „Tudom, hogy örök életem van, mert olyan boldog vagyok.” Ne legyél ebben olyan biztos. Sok ember gondolja magát boldognak, aki nincsen megtérve. A lelki békét éppígy nem tekintette az igaz megtérés biztos jelének. Ezt az igeverset kommentálva „Az Úr megöl, és megelevenít, sírba visz, és felhoz onnét” (1Sám 2:6) azt kérdezi: „De hogyan elevenítheti meg azokat, akik soha nem lettek megölve? Te aki soha nem lettél megsebezve, te, aki ma este itt ülsz, nyugodtan mosolyogva, mit tehet érted a kegyelem? Ne gratulálj magadnak saját békességedért.” Van egy fajta békesség, ami az Ördögtől jön, nem az Istentől. Spurgeon egész szolgálata során óva intette hallgatóit ettől a veszélytől, de késői igehirdetései némelyikében ezek az intő figyelmeztetések különösen sürgetőek. Egyik 1882-es igehirdetésében, aminek a címe „Meggyógyult, vagy megtévesztett? Melyik?” arról beszél, milyen nagy számmal vannak emberek, akik ilyen hamis gyógyulás illúziójában élnek. Ez még akkor is igaz lehet, mutat rá, ha az illető átment bizonyos lelki aggodalmakon: „Miután felismerték, hogy lelki gyógyulásra van szükségük, és bizonyos mértékű nyugtalansággal keresték, fennáll az ilyen magukra eszmélt embereknél a veszély, hogy megelégednek egy látszólagos megoldással, és a kegyelem igazi munkálkodását nem élik át. Veszélyesen hajlunk arra, hogy megnyugodjunk egy könnyű javulástól, és ezáltal kimaradjunk abból a csodálatos és teljes megváltásból, ami egyedül Istentől jön. Szeretnék nagyon mély komolysággal szólni erről a tárgyról minden jelenlevő számára, mert saját lelkemben éreztem át ennek erejét. Ennek az üzenetnek az átadásához kemény erőfeszítéseket kellett tennem, saját felelősségemre elhagyva a betegágyat, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy figyelmeztetnem kell titeket korunk hamisítványaira.”
Ahol csak az arminianizmus vált uralkodó teológiává, az igaz vallásosság elkorcsosulásra ítéltetett, és a hamis biztonságérzetet bátorítják. Az arminianizmus kettéválasztja a bűnösök hit és újjászületés iránti szükségét, ezzel háttérbe helyezve azt a tényt, hogy a „szív megváltoztatása a megtérés és üdvre jutás magja és lényege.” Elkerülhetetlen, hogy az utóbbi igazságot félretegyék, mert egy ember sem képes saját maga örökre megválni a bűn szeretetétől és uralmától, és az újjászületés ennél nem kevesebbet jelent. Ehelyett az arminianizmus úgy ábrázolja az újjászületést, mint ami az ember saját választásának hatáskörében van, vagy mint olyasmit, ami együtt jár döntésével, és ezt téve hajlik elhitetni az emberekkel, hogy az újjászületés kevesebbet jelent, mint valójában. „A ti újjászületésetek – mondta Spurgeon – nem emberi akarattól függ, se nem vértől, se nem emberi indulattól; ha így lenne, hadd mondjam azt, hogy minél hamarabb megszabadulsz tőle, annál jobb. Az egyedüli igaz újjászületés Isten akaratából történik, a Szent Lélek munkálkodása által.”
Az arminianizmus nem ad az embereknek ilyen figyelmeztetést és ez a hallgatás veszélyes, mert nem világít rá arra az igazságra, ami megőrzi az embert a hamis bizonyságérzettől – nevezetesen attól, hogy Isten soha nem bocsátja meg úgy a bűnt, hogy egyidejűleg ne változtatná meg a bűnös természetét. „Alapos megfontolás után azt kell mondanom – jelentette ki Spurgeon – hogy a „higgy és élni fogsz” doktrína nagyon veszélyes lenne, ha nem társulna az újjászületés hittételével.” Az arminianizmus kihangsúlyozza, hogy a „hit üdvözít”, de nem teszi hozzá nyomatékosan, hogy az igaz hit mellett mindig ott van az új élet, ami Isten képének hasonlatosságára teremtetett, és a bűn gyűlöletében mutatkozik meg, ezzel pedig utat nyit egyfajta „hiteskedés” előtt, ami degradálja a megtérés fogalmának jelentését, és nem ruházza fel a szót a maga teljes tartalmával.
Míg az újjászületésben nyert új élet soha nem a megigazulásunk alapját jelenti, mindazonáltal a Szentírás nem tud olyan megigazult ember létezésének lehetőségéről, aki még nem élte át az „újjászületés fürdőjét” (Tit 3:5). Az arminianizmus gyakran elválasztotta egymástól a megtérést és megszentelődést, mivel megfeledkezett az igazságról, hogy a megtérés eleve az értelem megújulásával kezdődik; de ha valóban megragadjuk az újjászületés bibliai doktrínáját, akkor megértjük, hogy egy ember sem lehet igazán hívő, aki nem rendelkezik „valóságos igazságban és szentségben teremtetett” (Ef 4:24) új élettel. Az Ige szerint teljesen lehetetlen megigazulni hit által úgy, hogy ne tapasztalnánk a valódi megszentelődés elkezdődését, mivel a Lélek által az újjászületésben velünk közölt lelki élet (ami új, belső erővel ruházza fel a hívőt) erkölcseit tekintve Isten karakterével rokon, és magában hordozza minden szentség csíráját. Ezért az üdvözítő hit soha nem elszigetelten van jelen. Ahogy azt a Westminsteri Hitvallás tanítja, a hit „A megigazulás egyetlen feltétele; de nem önmagában van jelen a megigazult emberben, hanem mindig társul az összes többi, üdvözítő kegyelmi munkával.”
Mivel ezt tanítja, a kegyelem doktrínája megvéd a nemtörődömségtől és a felfuvalkodottságtól is. Épp az a hitelvi rendszer, amit az ember felelősségének csökkentésével vádoltak, bármerre csak eljutott, komoly, istenfélő és igaz emberek nemzedékeit hívta léte, mert a kálvinizmus mindig kihangsúlyozta, hogy az engedelmesség és a szentség által tehetünk eleget az apostoli felhívásnak, hogy elhívásunkat és kiválasztásunkat megerősítsük: „Ha az isteni hívás megteremtette bennünk az engedelmesség gyümölcsét, akkor biztonsággal hihetjük, hogy Isten kiválasztottai vagyunk már az idők kezdetétől, és hogy ez a kiválasztás az Ő örök szándéka és akarata szerint történt.” Az arminianizmus, ami magát az emberi felelősség doktrínája védelmezőjeként nevezi, ezzel szemben tanításaiban hordozza az elkerülhetetlen tendenciát az igazi keresztyén megtapasztalások bibliai szabványának leengedésére. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a modern protestantizmus népszerűsítette a „hívők örök biztonsága” kifejezést, míg a történelmi kálvinizmus aszentek mindvégig tartó állhatatosságáról beszélt: „Hiszünk a szentek állhatatosságában, de sokan nem szentek, és ezért nem maradnak meg a hitben.”
Igaz, hogy az arminianizmus nagyon gyümölcsöző volt az ún. „szentség” összejövetelek és alkalmak terén, de ez a tény nem megcáfolja a fenti vádakat, hanem megerősíti azokat, hiszen nem volt szükség különleges tanításra a megszentelődésről, amíg az arminianizmus nem kezdte átjárni az evangelizálást. A kálvinizmus azt tartotta, hogy ugyanaz az üzenet, ami üdvre vezet, meg is szentel, és hogy a hit, amihez nem kötődik szentség, egyáltalán nem üdvözítő hit. Épp azért, mert ezt tudta, Spurgeon nem vett részt ilyen szentségi összejöveteleken, és ha arra kérték, hogy a világi „hívőkhöz” szóljon, akiknek még megszentelődésre van szüksége, nem kérdés, hogy milyen mondanivalója volt: „Azok az emberek, akiknek a hite megengedi, hogy könnyedén gondoljanak a múltbeli bűnökre, az ördögök hitét osztják, és nem Isten választottainak hitét… Az olyanoknak, akik csekélységnek tartják a bűnt, és soha nem bánkódtak miatta, tudniuk kell, hogy hitük nem valódi. Az olyan ember, akinek a hite megengedi, hogy nemtörődöm módon éljen, aki azt mondja: „Nos, egy egyszerű hit által üdvösségem van”, … és a testi élvezeteknek és kívánságoknak él, az ilyen ember hazug; nincs olyan hite, ami megmentené a lelkét… Ó, ha bármelyikőtöknek ilyen hite van, imádkozom Istenhez, hogy mindenestől szabaduljatok meg tőle.”
Ahogy a következő fejezetben látni fogjuk, a megtérés arminiánus felfogása Angliában az 1870-es években konkrétabb formát öltött, amikor Moody módszerében logikai megvalósulásra jutott, aki az evangelizáció üzenet végén „meghívást” intézett a jelenlevők felé. Mivel nem hangsúlyozták ki, hogy az evangéliumra adott igaz válasz szükségszerűen a természet megváltozásával jár együtt, ezért nem sokára népszerűvé vált az az elképzelés, hogy az ember megtérhet, azután keresztyén élete egy későbbi szakaszában éli át a „megszentelődést.” A „szentségről szóló tanítás”, ahogy azt elnevezték, a megszentelődésről alkotott olyan felfogáson alapult, ami szerint ez a megtéréstől különálló fogalom, és fontos megjegyezni, hogy egy olyan evangelizálási módszerrel együtt jött divatba, ami az újjászületéssel kapcsolatban hiányos teológiát hirdetett. Mint ahogy B. B. Warfield rámutatott, ennek a tanításnak széleskörű elterjedéséhez az is hozzájárult, hogy a felszínen a nagyon népszerű Moody és Sankey missziójával volt „hímezve.”
J. C. Ryle, kortárs író, a „szentség” mozgalom viktoriánus kritikusa „Szentség” című könyvéhez írt előszavában a szentség eme tanításának alapvető tévedéséről tesz említést, amikor így ír: „Sokan beszélnek manapság a „megszentelődésről” olyanok is, akik teljesen tudatlannak tűnnek „az isteni orákulum első alapelvével”, a megtéréssel kapcsolatban.”
Az elbizakodottság, ami az arminianizmusban jelen van, felépítésének egészen a középpontjáig nyomon követhető. „Ha elhiszed, hogy minden az ember szabad akaratán múlik – mondja Spurgeon – akkor természetes módon az ember lesz a képben a legalapvetőbb figura.” Ez esetben elkerülhetetlen a tendencia, hogy az Isteni igazságra úgy tekintsünk, mint pusztán az emberek megnyerésének eszközére, és bármely igazságot, amelyik nem tűnik hatékonynak ezen végső cél munkálásában, vagy az olyan igazságot, ami akadályt jelenthet a lehető legszélesebb körű evangélizálás útjában, ebből következően tanácsos félretenni. A végeredménynek fontosabbnak kell lennie az eszközöknél. De amit itt elfelejtettek, az az, hogy az evangélium végső célja nem az ember megtérése, hanem az Isten megdicsőülése.
Nem az ember megváltás iránti szüksége a mindenekelőtt való dolog, és mihelyst ezt felismertük, helyes megvilágosításba kerül az a magatartás, hogy „rá kell bírnunk az embereket, hogy megtérjenek”, feleslegesnek tartva megkérdezni, hogy az eszközök Ige szerintiek-e, vagy nem. „A jelen kor gyülekezeteiben él a vágy, hogy tegyenek valamit Istenért, de csak kevesen kérdik meg azt, hogy Ő mit akar velünk cselekedni. Sok olyasmi is történik az emberek evangelizálásáért, amit a Gyülekezet nagy Feje soha nem parancsolt nekünk, és ezért nem is adhatja beleegyezését rá. Az Ő akaratát egyedül az Ő Igéjéből tudhatjuk meg, és ha az igazság nem kerül előtérbe az eredménnyel szemben, akkor a megtéréseket nemsokára fontosabbnak tartjuk majd Isten dicsőségénél.
Spurgeon leleplezte, hogy az a fajta evangelizáció, amiben „az igazságot sok pontban lealacsonyítják annak érdekében, hogy lehetővé tegye az ember felbátorodását”, végül „teljes kudarccal” végződik majd, Isten nevére sem hoz dicsőséget, de a Gyülekezet számára sem jelent maradandó áldást. Spurgeon helytelenítette azt, hogy az emberek „csak úgy beleugorhatnak a vallásukba, mint ahogy az emberek reggeli fürdőjébe, és azután épp olyan gyorsan ki is szállnak belőle, akik a többi tucat miatt tértek meg, egyébként megtéretlenek egytől egyig, végül a tucat is elpárolog.” Az ilyen dolgokkal ellentétben, egy alkalommal ünnepélyesen ezt jelentette ki: „Nem kívánok sikereket a szolgálatban, ha Isten nem adja meg ezt nekem; és azért imádkozom, hogy ti, akik Isten munkásai vagytok, szintén ne vágyjatok más sikerre azon kívül, ami magától Istentől jön, az Ő általa megszabott módon; mert ha furcsa, nem keresztyéni módszerekkel annyi megtérőt tudnátok is felhalmozni, mint a tenger fövenye, akkor azok a tengeri fövenyhez hasonló gyorsasággal szóródnának szét, a legelső újabb áramlat hatására.”
Spurgeon szerint az igaz megtérés jelei a következők:
„Amikor Isten Igéje megváltoztat egy embert, akkor kiveszi őt a kétségbeesésből, de nem fosztja meg a megtérő lelkülettől
Az igaz megtérés által az ember bocsánatot nyer, de nem válik önhitté.
A valódi megtérés tökéletes nyugalmat ad az embernek, de nem állítja meg az előrehaladásban.
Az igaz megtérés az embernek biztonságérzetet ad, de nem engedi meg neki, hogy felhagyjon az éberséggel.
A valódi megtérés erővel és szentséggel ruházza fel az embert, de nem engedi dicsekedni
Az igaz megtérés harmóniát teremt a keresztyén élettel járó kötelességek között… egyensúlyban tartja a feladatokat, érzelmeket, reményt és örömet.
A valós megtérés eljuttatja az embert arra, hogy Istenért éljen. A megtért ember mindent Isten dicsőségére tesz, – akár eszik, akár iszik, vagy bármi mást tesz. Az igazi megtérés által az ember kész lesz Isten színe előtt élni az életét… Vágyik arra, hogy mindig Isten szeme előtt legyen, és boldog, hogy ott lehet… És az ilyen ember márIstennel él. Szoros kapcsolatban van vele, beszél hozzá, mint ember a barátjához.
Mielőtt továbblépnénk a kegyelem és evangelizálás doktrínái közötti kapcsolat témájáról, hallanunk kell, milyen határozott választ adott Spurgeon arra a tiltakozásra, hogy a „kálvinista hit” akadálynak bizonyul az evangélium hirdetésének gyakorlati törekvéseivel szemben. Ezt az ellenvetést egyébként nem ritkán olyannyira jogosnak tartották, hogy az arminiánus evangelizálás teológiai kriticizmusát türelmetlenül félreértették, azzal a feltételezéssel élve, hogy ha nem lehet így evangelizálni, akkor egyáltalán nem is létezhet olyan, mint evangelizáció. Spurgeon úgy bánt ezzel az előítélettel, hogy az isteni kiválasztó szeretet teóriájának feltételezett hatásairól a figyelmet a történelmi bizonyítékokra, vagyis azoknak az embereknek az evangelizálási buzgalmára fordította, akiknek teológiája szemben állt az arminianizmussal. Ennek kapcsán szívesen hangoztatta:
„A valaha élt legnagyobb misszionáriusok hittek abban, hogy Isten kiválasztotta őket; és ahelyett, hogy ez a doktrína tétlenséghez vezetett volna, mindig ellenállhatatlan motiváló erőt jelentett, és ez mindig így lesz. Ez volt a Reformáció titkos energiája. Mivel az ingyen kegyelmet háttérbe helyezték, azért nem lehet látni semmi mozgolódást sok közösségben. Az a hatalmas erő, ami képes Isten Gyülekezetét a legnagyobb mélységekig felkavarni, Isten kezében van. Lehet, hogy nem munkál sekélyes ébredéseket, de a mélyreható munkában felbecsülhetetlen értékkel bír. Krisztus vére mellett szorosan ez a világ reménysége. Hogyan mondhatják azt egyesek, hogy a kiválasztó kegyelem doktrínája nemtörődömmé tesz a lélekmentéssel szemben? Talán Whitefield olyan ember volt, aki nem törődött az emberek megtérésével? Ő, aki szeráfhoz hasonlóan repült végig Anglián és Amerikán, szüntelenül hirdetve az Isten kegyelmét, talán önző volt? Mégis, egyértelműen az ingyen kegyelmet prédikálta. Talán Jonathan Edwardst nem foglalkoztatta embertársainak lelki üdve? Ó, hogyan sírt, mikor az eljövendő haragra figyelmeztette őket! Nincs elég időm, hogy beszéljek mind azokról, akik mélyen szerették embertársaikat, és ennek az igazságnak szerelmesei voltak.”
Hisszük, hogy az újjászületés, megtérés, megszentelődés és hit kimunkálódása nem az emberi akarás vagy erő által történik, hanem Isten hatalmas, hatékonyan munkálkodó és ellenállhatatlan kegyelme folytán.
A „Hit és gyakorlati nyilatkozatból”, melyet a New Park Street-i gyülekezet adott ki AZ ELSŐ ÉVEK, 552.
Bizonnyal nem lehetne lelket-rombolóbb doktrínát kieszelni, mint azt, hogy a bűnös magától újjászülethet, és amikor csak neki tetszik, megtérhet, és hitre juthat…. Mint ahogy a Szentírás és a tapasztalat is alátámasztja, újjászületés nélkül az ember semmit sem tehet, hogy saját üdvösségét biztosítsa, az is lényeges, hogy gyakorlatilag is meggyőződjön eme igazság felől. Amikor ez megtörtént, és csakis ekkor, folyamodik segítségért az egyedüli forráshoz, ahol ezt elnyerheti.
Charles Hodge, RENDSZERES TEOLÓGIA, 2, 277.

Részlet Iain Murray The forgotten Spurgeon c. könyvéből (The Banner of Truth Trust, 1995

Mi az Evangélium- Irta Enyedi Raul

Mi az Evangélium
Irta Enyedi Raul
Az „evangélium” szo a gőrőg eredetű „jo hirt jelenti”. A tartalma tisztán ki van mutatva a bibliaban az (1 Korintusbeliekhez irt levél 15:1-4). „Eszetekbe juttatom továbbá, atyámfiai, az evangyéliomot, melyet hirdettem néktek, melyet be is vettetek, melyben állotok is, A mely által üdvözültök is, ha megtartjátok, a minémû beszéddel hirdettem néktek, hacsak nem hiába lettetek hívôkké. Mert azt adtam elôtökbe fôképen, a mit én is úgy vettem, hogy a Krisztus meghalt a mi bûneinkért az írások szerint; És hogy eltemettetett; és hogy feltámadott a harmadik napon az írások szerint.”
Ez az egzetlen űzenet amit ha hiszűnk felnyitja a Paradicsom kapuit. Az evangélia nem a szentek cselekedeteiről beszél,a templomi szokásokrol vagy a templom fontosagarol a megtérésben,az evangélium nem azt mondja hogy mit cselekedj a megváltásodért. Az evangélium Jezusrol beszél,mivel senki másban nincs megváltás (Cselekedetek 4:12).Ő az egyetlen út! Az evangélia arol beszél amit Jezus tett a megváltasért. Az ember nem tudja megváltani önmagát,a megváltás üzenetét „Az Isten kegyelmének Evangéliumának” nevezűk (Cselekedetek 20:24) a kegyelem- egy ajándék vagy egy szivesseg amit ingyen adnak valakinek anélkül hogy az aki megkapja kiérdemelze ezt.Hanghéliumot a te az Evangéliumot a lelked megváltásájért?

%d blogeri au apreciat asta: